Kék mélység felett szétmálló csillagpor
mi cikázva száll alá a fénybe, megvakít –
borzadt üresség lépdel át sandán a lápon,
elfojtva reménytvesztett lelkek semmibe
olvadó, gyönge, halk nyögését!
Zöld pázsiton megbúvó holdsugár
mi hömpölyögve tűnik el a földben,
eléget – trónol az éj, csöndjét a zúgó
szél tompítja kéreg alól kibújva
a végtelen felé beszél!
Szürke sziklán elsuhanó árnyék
mi pillanat volt, most odalett,
megemészt – pusztába kiáltott
visszhang hátára emeli fátyolát
az augusztusi napfény!
Barna faleveleket rémisztő
jégbezárt világ, mi fájt,
némán eltemet – egykoron
csobogó, játékos patak
kiszáradt hullámsírjába vet!
2 hozzászólás
Kicsit széthullónak érzem. Vagy lehet, s épp ezért írad címnek az ürességet?
Nagyon érdekesnek találom ezt a megoldást, hogy mind más lenne, s mégis ez lenne benne az egységes?
Üdvözlettel: Kata
Kedves Kata!
Az az igazság, hogy amikor ezeket a verseket írtam nem is igazán törekedtem egységesítésre, nem figyeltem oda a szótagszámokra, és semmire ami keretbe foglalná a verseimet. Inkább csak hagytam, hogy jöjjenek a szavak és a képek, ezeket megpróbáltam verssé formálni úgy, hogy kizárólag a ritmusra koncentráltam. Most már tudom, hogy ez nem feltétlenül a legszerencsésebb megoldás, de akkor nem is tudtam volna másképp leírni az érzéseimet. Köszönöm építő jellegű kritikáidat.
Üdvözlettel: Sanyi