Körülöttem más utazók,
idegen, zárkózott arcok,
mindenki egy gondolatokba
merült univerzum –
különbözőek vagyunk,
csupa egyedi példány,
mely el van zárva
a karokból és a magunk elé
tartott táskákból épített
sorompók mögé.
Valamennyien jövünk
valahonnan és
megyünk valahová;
most e rövid időre
keresztezték egymást útjaink,
de továbbmegyünk anélkül,
hogy ez nyomot hagyna bennünk
– mindennapos dolog:
mindig indulunk
és mindig érkezünk.
Ha meg is állunk valahol
és elidőzünk ott
hosszabb vagy rövidebb ideig,
előbb-utóbb ismét
útnak indulunk,
néha könnyű továbbmenni,
néha fáj, ha búcsúzunk.
Van, aki csak egy megállót megy,
van, aki többet,
van, akit soha többé nem látok viszont,
van, akit néha-néha megpillantok a tömegben,
van, akivel rendszeresen összefutok,
van, aki már nem idegen, rámköszön, ha találkozunk,
van, akivel együtt utazom egy darabon,
Néha összefutok egy régi ismerőssel,
jó újra látni,
váltunk pár szót, mielőtt leszáll,
de a viszontlátás öröme még soká elkísér.
Ha szerencsém van, összejön
egy jó kis társaság,
esetleg egy család,
és néhány igazi barát…
És talán olyan is akad közöttük,
aki elkísér egészen végig,
aki eljön velem a Nagy Pályaudvarra,
ahol majd megveszem a jegyem
– csak oda – az utolsó járatra,
és megvárja, hogy felszálljak a vonatra.
Kihajolok a lehúzott ablakon,
hogy elbúcsúzzak tőle,
de inkább csak sejtem, amit mond,
mert túl nagy a zaj,
és különben is,
már indul a szerelvény,
már mozdulnak a kerekek…
Már messze járok majd,
már túl mindenen,
de Őt sokáig magam előtt látom még,
ahogy integet nekem.
2007. május 15.