Utazásról, részlet

Tudjátok, nem mese, valóság. Elmondhatom.
Átsiklott vonatom, rég lezárt szárnyvonalon.

Utazom.
Zakatol velem kedvenc éjféli vonatom.
Utazom ismert, vágyott szárnyvonalon.
Köszönnek rám a rég Ismerős rámpák,
Jó költők avitt tolluk, szorgosan,
Dolgosan, rég beszáradt tintába mártják.
Rossz verset írnak a holnapnak,
Kinek? Minek? Kiért, és miért?
Attól még úgyis, egyedül maradnak.
Ő szárnyvonaluk már régen bezárták…
Elköszöntek tőlük ismerős fények, rámpák.
Elköszön régi mozdony szikrája füstje,
Emlékeik vágyuk, aranya, ezüstje…
Mindegy, írnak csak Semmiért.
Kinek? Minek? És ugyan, miért?

Tudjátok, nem mese, Igazság, elmondhatom,
Zakatolt vonatom, rég lezárt szárnyvonalon.

Mindegy! Amúgy most éppenséggel, csak utazom,
Vár reám kedves éji, zakatoló vonatom!
Pislákolnak még a rég elhasznált lámpák,
Integetnek szomorún bús, elhagyott rámpák,
(Jut eszembe, a Lipótmezőt is rég bezárták.
A normálisok így, mind szétszéledtek,
Tiltakoztak is ezért, ezerrel, a kinti eszementek.)
Szárnyvonalam is megszűnt, „racionalizálták.”
Kit érdekel? Utazom összes magammal, mindenkivel.
Törődök már csak Semmivel, Senkivel.

A bakter felhorkan, ébred, aztán rágyújt,
A dekket elnyomta, másik oldalára fordult.
Álmában gyufa sercen, és rágyújt megint,
A Világ fordul, az Idő legyint.
Jaj-jaj! A váltó, meg a sorompó!
A fék felcsikordul. Lesz tán karamboló-
zás, MÁV szokás szerint?
Nem sikolt mozdony,
Nem száll a szikra, száll a korom,
Bakternek lenni jó ám!
Felszámolt szárnyvonalon.

Mert amott, a talpfákat is már régen felszedték,
Állomás-tábláról rég lepergett már a festék.
Csak álomvonat zakatol a múltnak,
Nyűgös felébredés, az álmok rég elmúltak,
Kéne kiszállni, amúgy piszkosul,
Kalauz vigasztal: „uram, nincs retúr”.

Tudjátok, nem mese, Igazság, elmondhatom,
Zakatolt vonatom, csoda szárnyvonalon.

Mindegy, mindegy, én utazom, akkor is
Át Nyáron, Őszön, és Tavaszon!
Jobb lenne kiszállni, elég mára ennyi?
Jobb lenne tán végállomást keresni?
Kiszállni, füstös kávéházban írni,
Részegen asztalra borulni, megpihenni?

/ennyi

(Elfáradtam kicsit, pihennem kell,
Bújok ágyba, mire a nap majd felkel.
Ilyenkor kel fel majd’ minden ember.
Húzom magamra most öreg nagykabátom,
Nem fázom már, olyan jó ez az édes álom…)