Emlékszem, akkor igazi nyár volt,
és olyan könnyű lepkék szálltak,
amikor jöttem el, s félútról
még visszaintettem apámnak.
Könnyes volt neki is a szeme,
kezemben maradt tenyere érintése.
Utoljára láttam Őt. Utána megállt az idő,
megállt a szívverése.
Eltelt nyárból is vagy kéttucatnyi.
Próbálom emlékeimben felkutatni
az utolsó szavakat." Ne csinálj ebből gondot,
lesz ez még ugyse!"
Mondta mindig, ma mintha hallanám is.
Most itt állok sírod fölött,
minden olyan banális,
érthetetlenül ostoba.
Remélem, ott fenn az égben,
túl a földi messzi kéken,
sorsod többé nem mostoha.
Azért szólhattál volna, mielőtt elmész.
Bár tudom, sokat nem beszéltünk soha.
Mert minek a szó, ami nyilvánvaló, és igaz.
Lenne inkább "sok az alja" a beszédnek,
csak folyna, mint a "fehér-cselédek"
csücsöri ajkairól az ima.
Mindent jó lenne hallani ma.
Látom, ott szállsz a színes pillangók között,
lelkeden selyem kabát.
Tested nem nyúzza a föld sem tovább,
és tudom, hogy semmid se fáj.
Fogod a lányod kezét,
Te mosolyogsz, látom apám!
Már ketten repültök a fényeken át,
a boldog angyalok közé.
2 hozzászólás
Megható szép versednél fejet hajtok!
Szeretettel: Ica
.
Köszönöm szépen az olvasást Ica. Megtisztelő olvasásodat örülök mindig. Szeretettel üdvözöllek:)