Meg-meg rezdülnek bennem néha
esküd méla atomjai,
Ó de jaj fülembe sikít a valóság,
És már nem hallom szavaid.
S ha csókod zülött-méz íze
torkollik a számba,
Már nem fordulok el,tudod kedves,
hogy könnyeim senki se lássa.
Utolszor oldom hát el
gyom-lelketektől megtikkadt csónakom,
S, hogy szívem falát tíz karommal kaparják,
Én azt többé nem hagyom.
Eredjetek, mintha világunk
röpkén villanó mosoly lett volna,
Lesz majd más hóhér
Ki szívemet csonkolja.
Tátongó rózsaszín kis űrök,
Vérző égi szentek,
Tűzben fuldokló hősi csók-csaták ,
Vagy némán mosolygó szerelmek
Menjetek, osszátok.
Utolszor remegek értetek
Ti, Gyermekangyalok fattyai,
Némelyetek őszi ragyogását,
Más a szabadság zamatát hagyta itt.
Utolszor dalolok rólatok,
S emléketek hajamba fonom,
Lesz majd a dühöngő viharnak sötét nász-éje,
Mikor mindent…Mindet kibontom.
Így is, úgy is. De utolszor.
Elhalnak a szavak testemben,
S a tükör átkait szórja -halkan-
Hogy hittem eme szent, égi förtelemben.
4 hozzászólás
´Utolszor oldom hát el
gyom lelketetktöl megtikkadt csónakaom´
Tetszett!
Gratualok:sailor
Szívből örülök neki sailor!
Üdv:
Dominika
Kedves Dominika!
Olvasom súlyos és komor mondataidat. Nagyon súlyosak, de sok igazság rejlik bennük.
Azért mondom néked: Ne utolszor dalolj – legalább nekünk ne utolszor!
Érdekes, de jó a stílusod.
Egy megjegyzésem lenne.
Különösen nen formált verseknél fölösleges minden elsősort nagybetűvel írni.
Már a normál szakszok verseknél is jobb úgy eljárni.
Steretettel: Kata
Nagyon köszönöm Kata a tanácsokat! 🙂