Fák levelei közt átcikázó arany árnyak,
Bódult álomba szőtt porcelán emlékvirágaim.
Várlak egyre, hisz oly rég éreztem csókjaid,
Szemem lecsukom, arcomhoz simítom a vágyat.
Gyöngyökként guruló boldog kacagás,
Fátyolba burkolt sóhajokra nyílik ablakom,
Álmodón, lant húrjáról száll a dalom,
S felhők suhannak remegőn, mint a várakozás.
De ó jaj, ketté hasadt mámoros lelkem,
Sötéten csapódnak a gyilkos villámok,
Hová kerültem? Minden oly szomorú.
Mint üvegrózsa, törékenyé vált testem,
Bánatóceánba fulladtak az álmok,
Meghaltam, síromon elszáradt a koszorú.
[IG_KITOLT]
5 hozzászólás
Szép… itt is nagyon tetszik.
Itt is nagyon köszönöm.
Már a címe is megfogott. Magát a verset kétszer kellett elolvasnom hogy teljesen megértsem, olyan különleges képek vannak benne, szerintem. Egy kisebb kavalkád.
Nagyon szépen megírtad.
Üdv
Örülök, hogy tetszett ez a kezdetleges szonett kicsi Anna 🙂
Mert bizony ez volt az első, amit írtam, és verstanilag nem állja meg igazán a helyét a szonettek közt. De legalább ad valamit az olvasónak…
Ötletes, szép cím, érdekes, hatásos sorok!
Üdv:
dalmay