Gondoltunk rá jó volna megtanulni,
milyen lesz majd egymás nélkül élni,
mikor elmész pénzt keresni, hogy
jobb legyen életünk.
Most gyűlölnöd kell, mert ott
hagytalak, egy kórházi ágyon
idegenek közt, egymagad.
Nem volt otthon illata…
Lázas voltál Csillagom.
Úgy reszkettél vállamon,
mint anyját kereső piciny
kis állat. Betegség ízű volt
hangod, s az éjfél, ami ma,
s holnap közt lebeg körülfont
és maradásra bírt, mert ők
jobban vigyáznak rád, mint
szerelmed könnyei…
Gyűlölöm magam, mert nem
maradhattam. A hajnal haza
hívott, s kérte bízzak Istenünkben.
Nézd a tenyerem, három
hosszú kemény év faragta
csudaszéppé.
Bár foghatná Most kezed, s bár
összetörhetné Betegségedet, mint
egy gyenge, s ócska látomást!
Bár ott lehetnék veled, vagy
inkább te lennél már velem,
S újra együtt nézhetnénk
A csillagokat azon a végtelen
éjszakai égen…
4 hozzászólás
Elég furcsán van megfogalmazva. Bár tudom, egy versnek nem kell feltétlenül rímelnie, de ez olyan mintha egy történetet akarna elbeszélni. Persze vers formában is el lehet beszélni egy történetet, de akkor annak kell egy dallamfolyamat. Nem látom benne azt a pluszt, amitől megborzongatna. Ettől még lehet jó a vers, ez csak az én személyes véleményem. Még az sem biztos, hogy igazam van. Meg hát szomorú is. Nem hinném hogy a humor alatt lenne a helye.
Kedves Nikolett! Köszönöm a kritikádat, viszont megkérlek arra nézd meg még egyszer milyen kategória alá küldtem a versemet, szerintem a szerelem.:)
Szépen írtál a szerettünk iránti aggódásról betegségében. Szép vallomás.
Kedves Mónika!
"Bár foghatná Most kezed, s bár
összetörhetné Betegségedet, mint
egy gyenge, s ócska látomást!"
Ez nagyon szép és emberi. Az egész versről ezt gondolom.
Ági