Sorsomat sorsommal űzetve hívlak én,
ki oly messze élsz, túl a távolok zengő
végtelenén! Betöltve eged a távolt, mit
nem mérhet semmi mérték, sem semmi
emberi akarat, sem az idő zúgása, mit
értelem fel nem fog e zokogó ég alatt.
Mily kietlen az emberi szív, míg meg
nem lel téged, míg meg nem leli benned
ábrándjainak kérdő távolát. Sorsomat
sorsommal űzetve hívlak én! Ki tudom,
hogy élsz egednek végtelen zengésén,
túl minden ábrándon, túl minden
reményen, mit emberi értelem önmaga
érdemén csak úgy nem remélhet. Mert
csak úgy a semmiből a semmiért hitnek
valósága önmagán meg nem terem.
Sorsomat sorsommal űzetve hívlak én!
Kit távolok zengő akarása fed előlem
egeknek örök zúgásán, magasult
remények reményén, hol szárnyal a
végtelen, téged örökül rejtve el szemek
kérdő pillantása elől, mit emberi gondolat
von önmaga értelmén. Sorsomat
sorsommal űzetve hívlak én! Bennem
minden akarat, mit űznek sejtjeim feléd,
mert szeretlek én téged, óh Jehova Isten,
s e szeretet nem titkon való! Belőlem
fakad titkon gyúlt hit nyomán, mit tőled
kaptam örökül, mert keresve megismerte-
lek törvényedből fogantatott akarat
nyomdokán. S én megleltelek, ki lettél e
mindenségben mindenem, minden
örökségem te vagy nekem, te meghitt
remény! Sorsomat sorsommal űzetve
hívlak én! Gyönyörű ábrándok éjjelén
bennem felzokog a szív értelme, s lényed
akarata von engem értékül feléd, ki vagy
a szeretet minden lényege, mert
számomra te magad vagy a féltett
szeretet, ki gyönyörét adtad nekem létem
értelmének. S benned teljesül minden
vágyam e földnek kerekén! Sorsomat
sorsommal űzetve hívlak én!