Rideg folyosók, színtelen
falak közé zárva.
Egy rozsdás ódon ágyon
fehér párnák, pecsételt paplanok.
Kihűlt ebédek, magányos villák,
néhány fehér szalvétába
gyűrt gondolat, kevés
korty keserű vízzel.
Fáradt ápolók, nyugtalan
orvosok, nevetést színlelő
féltő rokonok, s a vaságyon
bámészkodó árvák.
Árvák ők, talán mindannyian.
Betegséggel küzdő nagymamák,
s nagypapák. Fáradt arcú
idős emberek.
Ahogy az én mamám
ők is boldogok, ha valaki
rájuk mosolyog, s kedves
szóval inti csendre őket
Mikor vidám csacsogás
helyett, jajszó hagyja el ajkuk.
S a hosszú éjszakák alatt
biztosan tűnődnek ők
Hová lett ifjúságuk,
s az eltűnő idő hogyan
tudta így elűzni az
ifjonti erőt.
Ahogy ősszel a fák, ők
is elfáradnak, s végül
egy hosszú mély, téli
álomba zuhannak.
3 hozzászólás
Szia Mónika!
Fájó amit megfogalmaztál, mert előbb-utóbb mindenki ide jut. A "valaha" szépségektől a jajszavakig. Ilyenkor méltósággal fogadom a pofonokat, de még nem szeretnék örök álomba zuhanni. Tehát néhány jól irányzott pofon, mert van miért. Ezt kaptam tőled, ezért köszönettel tartozom. Az a pár év nagyon fontos, talán nem csak nekem. 🙂
Tehát köszönet a pofonokért! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kedves Mónika! Megható az a tehetetlen, elmélázó rokonszenv, mellyel az idős, beteg emberek környezetét és helyzetét jellemzed, tudva, hogy egyszer sajnos mindenki eljut valami hasonló állapotba. Valaha ifjak és erőtől duzzadók most elárvultan küzdenek kórral, magánnyal,gyengeséggel. Szomorú tény ez, és kedves, ahogy átérzed és átadod nekünk ezt az érzést.
Kedves alkotótársak, köszönöm a biztató szavakat, még új tagja vagyok az íróklubnak, de remélem, hogy megkedveltek, és be tudtok fogadni közösségetekbe. Igyekszem én is minél többet olvasni tőletek, s arra kérlek titeket, hogy nyugodtan írjátok meg, ha valami nem tetszik a verseimben, hisz nagy szüksége van mindannyiunknak az építő jellegű kritikára.
Üdv.: Mónika