Az éj paplanja lomhán szétnyílt,
s rám zuhant az első hajnali pír,
tört álmom magja még csírázik,
de holt időbe vész, amint a Nap
kitárja fölém izzó, forró tenyerét.
Most lebegek Ég s Föld között,
tűnődve matatok emléked után,
mely csillagmindenség honába,
idegen, s távoli utazóvá porladt
fekete-lyuk mélységét hagyva itt.
Kurta évekből kiszakadt lelkem
holt bolygóként hontalan kering,
körbe-körbe veszett ugarokon,
s viharvert úttalan utakon át űz
hű társam, az elemésztő hiányod.
8 hozzászólás
Kedves Zuzmara!
A cím olvasásákor, az a magyar nóta jutott az eszembe: Valaki hiányzik ebböl az utcábol. De amikor alolvastam a verset akkor a vershöz inkább Alphonse de Lamartine idézete pászol:
"Néha csak egyvalaki hiányzik, mégis az egész világ néptelennek tűnik."
tetszett a versed, és
üdv Tóni
Kedves Tóni!
Köszönöm hsz.-ed! Jól esnek szavaid…
Szeretettel láttalak: Tünde
A hiány megmarad, csak megtanulunk vele együtt élni, mert mást nem tehetünk.
Ölellek: pipacs 🙂
Drága Ilona!
Sajnos az igazság fájdalmas, de igaz, jól látod a tényeket…
Szeretettel láttalak: Tünde
Kedves Tünde!
Az életünkben bizony keletkezhet olyan hiány,
amit senki sem képes betölteni.
Ezzel sajnos együtt kell élnünk…
Szeretettel, Judit
Kedves Judit!
Nem a kell a gond, ha nem lehet e?
Szeretettel láttalak: Tünde
zuzmara kedves!
Tegyél érte, hű társad ne a hiánya, hanem ő maga legyen…
Szép kifejező vers!
Kedves Dóra!
Könnyű mondani, de vannak átléphetetlen határok…
Szeretettel láttalak: Tünde