Nézel… nézel… belemeredsz,
megdöbbensz, beleremegsz
a felismerésbe,
amint a tükörbe nézve
bámulod magad.
Ez nem az az alak,
kit nem rég láttál,
nem az az érzés,
mire vártál…
Az elveszett a tükör-ködbe.
(Az is lehet, hogy mindörökre?!)
Íme helyébe lépett
(az üveg csak úgy fénylett)
egy másik…
Egy tőről fakadnak
régmúlt, tegnapi és pillanatnyi
önmagadnak gyermekei,
és mégis mások.
Csak villanások!
Észre sem veszed,
ha elfordítod a fejed,
hogy eltűntek.
Te nem tudod, de valahol
összejöttek,
(jót röhögnek),
s talán majd egyszer
visszajönnek…
4 hozzászólás
A kérdést nem ismerem, de a vers remek! A zárójeles részek is, a ritmus is, egyszerűen csodás! Gratulálok hozzá!;)
A kérdés talán nem is kérdés volt, csak kételkedés a “tükör”-rel, és a “tükör másik oldalá”-val kapcsolatosan…
Nagyon kedves vagy, hogy írtál, és örülök, hogy tetszik! 🙂
szia!
Csak ne azt kérdezte valaki: Úgy megváltoztál mostanában?
Tetszik a vers, a témához illő a forma, remekül át lehet
általa érezni a gondolatot…
…Csak egy apróság zavar:
bár lenne még benne pár olyan kép, mint a “tükör-ködbe”
szeretettel
leslie
Szia leslie!
Az ember (vagyis én), többnyire akkor gondolkozik el a látottakon, ha az eltér a megszokottól.
Talán ez történt…
..igen-igen, lehetne benne, de nem lett… majd legközelebb…
szeretettel :Gyömbér