Varázsszem

Kevesen tudjuk, hogy az űr
folyamatosan érkező statikus zajából
egyenként kiszűrhető
a régi költők legutolsó verse,
amit hordoztak, éreztek sokáig,
de nem írhatták le, nem mondhatták el.

Lefordították a Teremtő ősnyelvére
és névtelenül küldik nekünk vissza.
Kozmikus háttérsugárzások
sodorják evilági tudatunkba
az üzenetet arról, hogy ahová
végül testetlen megtértek,
az is csak ideiglenes állapot,
nincsenek pontok, csak valószínűségek,
egymásba folyó erőtér-foltok,
megbocsátott bűnök, súlytalanság,
s a hazatérés, mint el nem múló,
de beválthatatlan maradó ígéret.

Az ember csak egyszer járhat ott,
mint ahogy itt is egyszer élhet.

Olvasom ezt a végeláthatatlan
antológiát, kiszűrve az űr
statikus zajából. A stílusukról
ismerem fel őket. Most Dsida Jenő,
Ratkó József, Kálnoky László,
most Paul Celan üzen. Arany
János és Kányádi Sándor fanyar
humorral. Szergej Jeszenyin szavai
szikráznak, mint hosszú hómező.
Hervay Gizella és Szilágyi Domokos
újra együtt vannak, egymásba
kapaszkodva lebegnek. Amott jön
Petőfi bicegve, fázva, dacosan.
Loiq Sher Ali integet, Balassi
Bálintnak mond valamit, aki
egy ismeretlen perzsa költővel
köt éppen örök barátságot.
Az nem lehet, hogy ennyi kárba vesszen!
Már százezren, már félmillióan
küldik legutolsó versük,
forog a világ fekete korongja,
telik a hatalmas tárolólemez.
Zúgások, űr sikolyai, istenzörejek
sodorják haza a költeményeket.
Olvasom, hallgatom, rögzítem.
Megőrzöm, mondom magyarul,
egyebet értük nem tehetek.

Középen, fönn, az üres ég fölött,
a téli Nap helyébe érkezett
zölden vibráló varázsszembe
nézek, míg el nem szédülök.