Fémes szájízzel, és
szélfútta homokkal szememben,
a jövő aranyporával cipőm talpán
sétálok át a világon.
Társamként két dolmányos
varjú szegődött,
fekete virágmag-szeműek,
hamuszürke ruhát öltöttek.
Közösen siratjuk az elmúltat
a fagyott hantokon lépdelve,
mellém, s a magány mellé telepedve,
sosem néztek kérdően szemembe.
Bölcs tudással szárnyuk alatt jöttek,
karmuk sosem sértett túlvilági tájat.
Jóllakottan, emelt fővel kullogtak,
szikrázó önbizalmat adva nékem.
Tollazatjuk fénylő tisztaságán
megcsillanni látszó kárhozat,
fészkünk közösen magányos,
csak néha látott társakat.
……………………………
Dögre szállva lakmároznak,
rovarokat vacsoráznak,
magányomban társra leltek
önmagukról énekelnek.
Kányaként a magas fákon
egyedül a nászi-ágyon.
Hideg téli barázdákon
nem sirattak, de nem bánom.
Elvitt a szél…
varjú szárnyakon repültél,
visszafelé nem intettél,
hideg lettél, felejtettél.
Két madaram deres lábon,
alkonyon és éjszakákon
egyre költi tojás-dalát
Terólad ír bús balladát.
Kinek kincse rég elveszett,
kalitkája rozsdát evett,
félhomályos könnyein át
károg érted féltő imát.
De hű árnyékod függ a fákon,
arra megyek madárszárnyon,
megsuhint az emlékezet,
mert varjú károg megent, megent…
2 hozzászólás
Egész jó vers! Tetszett! Üdvözöllek a Napvilágon!
Barátsággal Panka!
Kedves Panka! Köszönöm, és örvendek !