A végtelen vagy nekem, s maradsz, ahogy
végtelen az idő két mozdulat között,
tánc, ha a lélek díszbe öltözött,
a csend azután, hogy a madár dalolt.
Két mozdulat között a néma döbbenet,
ahogy a fésűt leteszed, s rápillantasz
a szemceruzára, s kezed még mozdulatlan,
az űr dermeszt az örökkévalóba lelkeket…
Ó, sokkal többet nem vagyunk, de eszméletünk
korlátai miatt nem észlelhetjük,
hogy nem folyamatos az életünk,
ám érzékeli a néma lélek,
s kiül a döbbenet a szem tükrébe,
ahogy semmi más… hogy véges az élet…
3 hozzászólás
Kedves András!
Remek vers és remek gondolat.
Amit szeretnénk, hogy végtelen legyen, annak az idő vet véget, mert az időnk az véges.
Igazán tetszett.
Üdv: József
Kedves András!
Érdkesen, röviden fogalmaztad meg a véges és végtelen fogalmát szonettedben. Tetszik: "…kiül a döbbenet a szem tükrébe, ahogy semmi más… hogy véges az élet…
Bizony, ezen elgondolkodhatunk mindnyájan.
Üdvözlettel: Kata
Kedves András!
Filozofikus versed nagyon tetszik. Érdekes, ahogy egy megállapításhoz jutsz el. A végtelen és véges kérdése bizony sok esetben felfoghatatlan. A véges még csak-csak de a végtelen??
Számomra tetszetős, ahogy a szerkeszted a versedet.
Gratulálok!
üdv
Szellő