A szürke, bús üvegen tekintesz
A régi jó süllyedő alkonyán,
S kérdőn néz szemed: hogy, mikor, miért
E tündöklő szívöröm hogy véget ért?
Csak most tudod, hogy mind, ami elvesz’
Egyszersmind soha nem jő vissza tán,
S csüggedt orcád, hűs elméd figyel;
A boldog idők képzetébe szel.
Fáradt gondolatid nem peregnek,
Elmélázol száraz vénfa tövén,
Míg eszedbe jut, hogy hajdan mi volt
Mielőtt a borús mélybe borult.
Töprengsz. A csöndben nem szól már ének,
Nem pihenhetsz a biztonság ölén;
Kétségben tekintesz föl hasztalan:
Éjnek éjtelen, napnak naptalan.
De igaz hited megtalál, segít
Bizalmat fon belsőd csarnokába:
Nem vakít a rossz, nem csábít a jó,
S hangtalan tárul egy rejtekajtó.
A lángtalan tűz békét szelídít,
Fáklyával visz titkok ős honába.
Új erő, remény, Nap hív életet,
S szabadon kiáltod: Ég veled!