Gyötör a magány és nézem a tájat,
füstölgő kéményt, behavazott házat,
a havas mezőt és zúzmarás fenyőt,
hó alatt roskadó meggyötört erdőt.
Lebeg a függöny az áramló hőtől,
kecsesen mozog, a fénnyel is flörtöl.
És a végtelen homályos távolban,
téged kerestelek keserves kínomban.
Eljön a hajnal, és újabb reményt szül,
nem is sejted, min megyek keresztül,
leszáll az est és beborít a bánat,
egy újabb napot kell megint rád várjak!