Végtelenítve

Csak a csend szóródott újra simábbra,
eltűnt belőle minden ábra,
halványuló rezgés most a kontúr,
hullámokat is csak elvetélve koldul

odakapok és a semmit érem
a hangjaimat régen elígértem,
egyre halkabb és az aszfaltra fáradt
csuklyabőrben alvó éjszakai járat:

zümmögő bogár a panelek mellett
a lámpapislogás üresre kellet
körvonaltalan, tört sejtelemfalat
s kiég ma mind, ha bennem elhalad,

ha itt megáll és felszállok talán,
fröcsköléssé válok csended oldalán,
megmaradva elkent, sablon-felirat,
mit felold a hajnal, pusztít, felitat,

de a balkonról az alkonyra láttam,
s az alkony, tudom, látta a hátam
ívét. A gerincen a kis kanyar
megfeszült. Mint a száj hamis, fanyar

mosolya, ha az öröm valótlan
vetül. Nem mutatom, de csalódtam
a szürkületben. Érzéketlenül
lett sminktelen, légzésemre ül

a nehéz és bájtalan, unalmas
utórezgése a napnak. Ma hallgass,
cseresznyekoppanásnyi metronóm
ütemre felhúrozva lett vonóm

a belső, melankólikus zenéhez
ez a csend. Majd kiszínez, felékez
az est viruló menyasszonyául,
amíg az ég s a föld összezárul.