Most búcsúzom.
Kell.
És ha fáj, már az sem
Érdekel.
Nem érlek el.
Magas vagy, annyira…
Magas.
Látod, arra, messze
Havas
Minden háztető.
Orromra csíptető
Kerül,
Belül
Se látok már,
Szemeim vakok,
Halkan megfagyok,
Nem látok,
Nem érzek…
Régóta,
Régóta
Vérzek
Már,
Míg nézlek,
Én csak
Vérzek.
Vérzek
By Liz Reed
15 hozzászólás
Nagyon szomorú:( és nagyon megható, szép lett!!
Fura… van egy csomó versem, mégis ebben az egy rövidkében érzem a legtöbb érzelmet… valahogy ezt fáj a legjobban olvasni.
Igen ez igaz! Tényleg eléggé érzelem dús lett meg szomorú!
Szépségesen szomorú vers.
Köszönöm, köszönöm 🙂
Mély fájdalomról árulkodik versed. Tetszik.
köszönöm 🙂
Hogyan csomagoljuk be a fájdalmat szép szavakba… (Ugye, hogy a fájdalom jóval több verset ihlet, mint a boldogság?)
Nagyon szép!
Köszönöm Davey! És igen, nekem is sokkal több versem szól a fájdalomról, mint a boldogságról, sajnos. pedig nem vagyok egy depressziós alkat, egyszerűen csak ha verset írok, megszabadulok egy hatalmas nyomástól, vagy legalább könnyít rajtam.
Csodálatos és nagyon mély vers, gratulálok, nagyon tetszik.
Köszönöm szépen!
Olyan kevés embernek tudod szívből mondani, hogy csodálatos ez a vers. Egyszerűen nem tudtam semmin leragadni, ami eltért volna attól, amit egy verstől várok. Eszméletlen a ritmusa, az, ahogy a ritmussal kifejezed a változást. Nem átéli az ember olvasás közben, sokkal inkább felülről, kívülről látja a benned lezajl változást. Örülök, hogy olvastalak!
Darien
Őszintén szólva a sajátjaim közül – ha szabad ilyet mondani – nekem ez a kedvencem, ami leginkább a szívemhez nőtt.
Az első sorban "tudom"-ot akartam írni, nem "tudod"-ot, bocsánat! 🙂
Gyönyörűen, sallangmentesen rögzítetted az érzést. Szerintem mindenki veled fáj, amikor olvassa. Gratula, Poppy