Tél volt mikor apámat temettük
láttam a nyitott koporsóban,
akkor megingott Istenben hitünk
haldokoltam én is a pillanatban.
Mintha gyógyszer hatása alatt
álltam volna, kábán s élettelen
kiáltottam -apám ülj fel kérlek! –
de Ő nem hallotta fájó hangomat.
Fagyott aznap, egyre csak azt
mormoltam – megfázik drága teste
a földben- ne tegyék a mélybe le!-
Tengernyi könnycsepp zúdult
arcomon, nem hittem el, hogy ez
történik velem, mindennap ápoltam
beteg testét, s most ne lássam többé
csillogó szemét? Temérdek jaj szó,
fagyott föld koppanása örök fekvő
helyének falán, füleltem, szólít-e
utoljára engemet talán?
Vesztettem,
el kellett engednem Őt, azóta is
látogatom, a zord s gyűlölt temetőt.
Belebetegedtem, testem zokogott,
jött a halál és udvarolt nekem, de
emlékezni akartam, nem hagytam,
hogy elvigyen. A harcot megnyertem,
de mély seb tátong szívemen.
5 hozzászólás
Átjött fájdalmad, együtt érzek Veled. Én is elvesztettem apukámat, 20 éves koromban. Azt hiszem, a szeretet az, ami mindig megmarad, és mindig megleljük szeretteinket a szívünkben, ott élnek tovább.
Kedves szerecsendió, köszi, hogy itt jártál. Sajnos mindenki életében vannak és lesznek tragédiák. Mert születünk és halunk!
Kedves Andrea!
Szüleinktől mindig fájdalmasan búcsúzunk. Sajnos, hiába, nincs könyörület, ez az élet rendje.
Nagyon sokáig gyászoljuk őket, ha nem is feketében, nagyon hiányoznak, de fájó szívünkben mindig megjelennek előttünk, sohasem tudjuk feledni őket, a szeretet él bennük örökké.
Szomorúan szép versed szeretettel olvastam: Kata
Átjött versedből a fájdalom!
Szeretettel: Ica
Köszönöm Kata és oroszlán, kedvesek vagytok! 🙂