Vietnám poklában

Itt az örök élet határa van.
Élet szakad, akna robban,
jaj szavak sikoltása száll.
Rezdülő levél hegyéről
ugrik reánk az őrület réme:
a halál.
Rángatódzva üvölt a szánk és
rojtozódik tűrőképességünk széle.
Ebben az elképzelhetetlenségben
legtöbbször a logika is megáll.
Értelmünk sejt-tengerében,
“Vietnám poklában, idő nem gyógyít sebet.”
Emberfeletti szenvedés gyógyírja
már csak a csend békéje lenne,
de az bennünket most meg nem talál.

Most, itt csak élni akarunk,
közben gyilkol a kezünk, az agyunk,
álcázott aknák, bombák mögül
vigyorog ránk az őrület jelene,
pundzsikés éle rettent az élet felé,
helyt állva—őrjít a fütyülő golyók éneke.
Felkorbácsolva nézzük a rothadó barna avart—
a zöld bambusz vipera színével,
ha mar, gyorsan érkezik a halál.
Közben agyvelő robban szét,
a szem kifolyik mint a víz s utat talál
a vér is magának, szakadnak a lábak
s ahol a mahagóni fák még állnak,
— idegen szegletén e világnak—
a megszentségtelenített élet még remél!
…bár tudjuk, hogy agymosással
a demokráciával idomítottak felett,
időben és térben suhogó korbács lebeg,
cserébe teli-gyomros ételért.