Tegnap este itt nyögtek a százados fák.
Viharos szél hajlongó törzseket ropogtatott,
magányos szikla odúban, hallgattam, figyeltem,
amint erejével a természet reánk rontott.
Helyét keresve menekült minden, ami élt—
bokor rezzent, két kis őzgida ugrott elém.
Mint kőszobor, mozdulatlanul ültem, vártam,
az egyik megszagolt, aztán lefeküdtek mellém.
Nem csodálkoztam, hiszen az erdő illatát érezték
rajtam s ahogy moccantam, sárgás szemükben,
a kinti vihar félelme égett—még nem éltek ilyet
s a szikla védelme alatt hárman vártunk feszülten.
Hajnal előtt mélységes katlancsend terült szét.
Félelem oldódott— a gidák visszanézve köszöntek el.
Békés, meleg csendet hagytak maguk mögött,
utánuk abban a sziklacsendben ébredtem fel…
…a hajnal elvonult a nap űzte csillagokkal.
Ízlelem az erdő eső-oldott gyanta illatát.
Délcegen az első napsütésben, háremével
szarvasbika vonul a selymes réten át.
Szívemben vággyal, másik völgy felé ballagok,
Napsugarában fürdik az ébredés, a madárdalok.
Wigwam mellett, ebonit csillagszemével,
karját kitárva, Fehér Nyír mutatja a napot…
8 hozzászólás
Kedves Inda!
Lehet bennünk nyugalom és virágos rét, akkor is ha kint tombol a vihar. Éppúgy, ahogy viharban is élvezhetjük a boldogság szigetét.
Az ember viszont általában másra vágyik, mint ami van. Gyarlók vagyunk… 🙂
Bevallom a "másik völgy" nekem is jobban tetszik, mert ott a nyugalom…
Ölellek: pipacs 🙂
Élmény volt olvasnom, különösen azért, mert nekem ilyen élményeim nincsenek. ritkán vagyok állatok közelében, bár sokat jártam erdőbe régebben. Szép versedben sok mindenre leltem.
szeretettel-panka
Kedves dpanka!
A hozzászólásodra írt válaszomat elveszítve, újra írom.
Tehát a fönti versemet az 1969-es naplójegyzetemből kimásolva tettem föl.
Erdészként abban az időben tényleg csodálatos élményekben volt részem s igazán örülök annak, hogy, amikor csak lehetett mindent jegyeztem.
A közel 400 ezer holdnyi, bejárható területen élő Ojibway indián törzs élete, közelségük és Fehér Nyír természet imádata, szerelme, egész életemre nyomot hagytak bennem.
Azóta is még mindég kijárok hozzájuk. S majd a "Fehér Sólyom, novellámat folytatva, lesz szó róluk is bőven.
Köszönöm, hogy erre jártál. Inda.
Kedves Pipacs!
Nem lehet gyarlóság, amikor a szépre s a jóra vágyunk és főleg, ha teszünk is érte valamit.
Viszont a boldogság szigetét az ember először mindég magában, belső harmóniájából kiindulva keresse–itt kezdődik minden, ami a világban mi vagyunk, de a titkok kapuját is magunknak kell kinyitnunk.
Azt mondod, a másik völgyben a nyugalom?–hát lehet az is, de az élet adta izgalmakat is jelentheti, gondolom így értetted.
Szeretettel, Inda.
Kedves Inda!
Remek képet festettél a viharról, az őzekről, a hajnalról, szóval jó volt olvasni a verset.
Üdv.: Zagyvapart.
Kedves Barátom, Zagyvapart!
Az erdész koromban látott csodálatos képekből könnyű volt válogatni. Tényleg, ott s akkor a téma előttem, azaz virágként előttünk nyílt ki s a csend fátyla mögül lestem meg mindent, amit éppen akkor a természet felkínált.
Örülök, hogy egy szikrányi változatosságot hoztam a fönti versben.
Barátsággal, Inda.
Kedves Futóinga!
Nagyon szép vers! Nekem az egyik gyengém a vihar. Nem félek tőle, hanem szeretem. Valamilyen különös erő sugárzik belőle, amit nem győzök magamba szívni. De mégis a legjobb, amikor felkel a Nap, és ébred a természet!
Gratulálok!
Szeretettel: Laguna
Kedves Laguna!
Pozitív értelemben is öröm volt olvasni a természet erői felé való viszonyodról. Testünket s az életünket is sok féle képen táplálja a Nap energiája által fenntartott természet állandó jelenléte.
Igazad van, a pozitív áldással kezdődő Napébredés időre meghatározójává válik annak, aki érzi helyét az anyatermészet tenyerében, vagy inkább az ölében.
Figyelve és csendesen fogadd a hajnalt és köszöntsd magadban, magaddal is az ébredést.
Szeretettel, Inda.