Virradattól alkonyatig

Kopár tarlók fölött ébredt
Az álmosan izzó aranygömb,
Körötte az ég nem kéklett.
Alatta nem ragyogott a föld
Táncot lejtő búzakalásztól,
Mozdulatlan ajkak fohászától.

Kietlen táj halvány zümmögése,
Jövőre elvetett magok ágyukból
Fölsejlő, nyugtalan remegése.
Ez verte fel álmatlan álmából
A gondos, szelíd szemű édesanyát,
Ki immár magasan az égen járt.

Szemének szikrát vető sugara
Beterítette az élettelen tájat,
Csak sötét lelkek keltek haragra,
Hogy mára elűzte a rideg árnyat,
Mit maga mögött hagyott az éjjel,
Mikor tovább állt lusta kéjjel.

Más, kinek helyén volt a szíve
Megkönnyebbült mosollyal
Várta, hogy narancssárga színe
Arcát lágy meleggel bevonja,
S gyakran állt meg a munkában,
Hogy érezze a meleg fényt inában.

Ő pedig, a fényarany királynő
Kezeit kitárva szórta mosolyát,
Így üdvözölve, ki itt világra jő:
Legyen állat, ki alázattal kiált,
Vagy ember, ki kedves szót hint:
Mind járja át őket a jóba vetett hit.

Aztán lomhán hanyatlani kezdett:
Álmosan bukdácsolva lefelé
Csókot lehelt és búcsút intett
S mi sóhajjal néztünk az éj elé.
Színe még szemünkben fénylett,
Melege átjárt, bennünk égett.

Később elszürkült az ég alja,
S a hold sarlója kaszált rajta
És hideg fény zuhant át újra.
Fáradtan lehajtotta fejét, ki tudta
De volt, ki szüntelen virrasztott,
És vacogva várta a felkelő napot.