Visszatértem.
Messze jártam, nem tagadom,
gyötrelemmel szőtt utamon
félelem volt társam
kietlen magányban.
Itt vagyok hát.
Az út porát letöröltem,
elfogyott az összes könnyem,
nem emészt már bánat
cseppnyi remény áthat.
Megérkeztem.
Megjártam a poklok mélyét,
elvesztettem az ég kékjét,
közel került a vég
De:
nem halok meg ma még.
10 hozzászólás
Megfogott a versed! Tetszett! Remélem sokáig időzöl még köztünk! 😉
Valós élményen alapul, vagy pedig átérzésen? De nagyon mélyen “lebegsz” két világ között – de aztán a jelen erősen győz a múlt felett. Mintha kómából tértél volna vissza, vagy a túlvilágról (ezért kérdezem).
Köszönöm kérdéseid, súlyos betegségekkel küzdöttem, és küzdök még ma is. Az írás némi enyhülést ad.
Kedves Rozália!
Kívánom, hogy “cseppnyi remény”-ed növekedjen, s hozzon enyhülést!
Versed, súlyos tartalma ellenére is, könnyed, gondolom, az utolsó sora magyarázza.
Maradj is velünk!!?))
Üdvözlettel: Ria
Kedves Ria!
Köszönöm.
Érzem, kedves, hogy ott jártál, ahol én.
Visszatérésünk egy második remény.
Üdvözöllek második világunkban!
Adja a sors, hogy éljünk jobban!!
igaz szeretettel: Ági
Kedves Ági!
Köszönöm kedves szavaidat, sok közös vonást fedezek fel bennünk. Én is kívánom, hogy jöjjön már végre egy kis enyhülés.
Szeretettel: Eszti
Milyen mély érzéseket fogalmaztál meg! Nagyszerű vers, Rozália!
Köszönöm, kedves Colhicum, örülök, hogy tetszik.
Szeretettel: Rozália
…micsoda dac! Azt hiszem, ez segítséget nyújt a túlélésben, és megkönnyíti az újrakezdést!
Gratulálok!
Gyömbér
Köszönöm szépen, kedves Gyömbér!
Szeretettel: Rozália