Gyermeknek
ismertelek meg,
mese-világúnak
s ha olykor rémisztő
történeteid voltak,
mosolyod elfeledtette,
hogy koravén vagy.
Eljátszottál velem.
Aztán kamasz voltál,
forró, erős, feledékeny.
Ruhádat gyűrte a vágy.
Mint aki felvágta
és kifordította önmagát,
úgy adtad magad.
Lettél férfivá
az őszinteségben.
Én is felnőttem általad.
Már nem csodálni,
szeretni tanultalak.
De megtanultam látni is,
helyetted,
kimondtam zsákutcánkat.
Hogy fájt, takarózni kezdtél,
hát én fordítottam hátat,
te képtelen voltál.
Beleöregedtél rongyaidba.
S hogy egyetlen mondatoddal
mindent visszavontál,
számolj a haragommal,
élve temetlek el.
2 hozzászólás
Csodálatosam szép a versed,kedves Sanna,hatalmas mondanivaló,gyönyörű sorok,remek vers.Üdv:Székelyke.
Szia sanna.
Az utólsó előtti verszsakot én még folytattam volna,de nagyon szép vers.Elég szomorúnak tűnik,mintha egy szeretted érzelmileg megingatott volna.Mintha kihasználták volna az érzéseidet,és cserben hagytak volna.Klassz vers.Üdv.Nikolett