Vonuló csendeken

"Ám az igazak birtokolják a földet,
és ott laknak mindörökre."

/Zsoltárok 37:29/
Katolikus fordítás

Hiába hord már éveket a múlt elhullt
idők néma távolán, hol reszketeg
remeg fel jövendőknek szélesült árja
rettentő századok szótlan csendjein.
Oly félszegen tűnik el minden messze
táj az elhalkult szövétnek időn, már
betakarja parttalanságát a meredélyül
szánt szelíd szótalanság, hol örökkön
rejlik törvényül a múlt az áthatóan
zengő akarat ölén, hol sorstalan terül
el csendjein a harmatos hajnal
hontalansága. Mert hontalanná vált
a világ, s szívtelenné lett az idők árja,
hol már a messzeség takar be letűnt
ezredéveket, mi oly végtelennek tűnik.
S lásd, mindenen áthatol az idő, mi örök,
és szótlanul vonul át a csendeken,
mikor pírjain az alkonyi ég megremeg
törvények sorsain, s át meg átszövi
a mindenek reményét ott, hol fogan
a jövendő. Mit nekünk hívnunk kell,
kik egy új világban hiszünk egy ősi
akarat szerint, mire a Krisztus tanított,
hogy az legyen meg s ne a mienk, kik
bár akarunk, de bennünk a múlás az,
mi hervadón gyötör. De a remény ím
bennünk rejtőzik, az öröklét reménye,
mi után vágyik az ember, szívének
szenvedélyes szomján, mert a lét
benne halni nem akar, mit ösztönén
örökölt örökségén az Istentől, aki
által lett e reménye mindenek felett.
Mert a mindenekből hullt alá a lét
törvények örök elvein, ahonnan már
a múltból tör elő a megígért jövendő.
S bennünk felébred a szentül hitt
akarat, az a hirdetett ősi valóság, mi
után vágyain az ember epedőn
remél. Hiszen a reménylett valón
telnek el sokszor merengéseink,
miben élednek vágyaink, mert mi
ezen a földön vendégek vagyunk
a volttá lett idők igaz valóságán, oly
kedvessé lévén nekünk az élet, ezen
édes akaratban, miben remélhet örök
reményein az ember, elhívén ez élet
örök örökségét, a végtelenséget. Mert
végtelen életre lettünk megalkotva, mi
után epednek sejtjeink, ösztönökké
foganva bennünk a létezés földi
valóvá teremtett, isteni valósága.
Mert ösztöneink vívják a földi harcot,
feledvén mi volt, minden kudarcot,
látva azt a sok-sok arcot, mik a remény
mosolyán élnek. S nem félnek látni
időt az időtlenségben, minek örökén
ott a végtelenség, mire Jehova Isten
elhívta az embert, ha szót fogad, s hű
igazságot meg nem tagad!