Nem szeretsz már, pedig tudtál.
Mennyi szépet s mily sok rosszat
Láthattál!
S mi volt?
Oly sok érzés,
Oly sok bánat,
Némán levetett ruha.
Sok szerelmes szonett,
Mi betöltötte füled,
Rohant a szíved, rohant a lelked,
S te mindent jégtükrön át láttál;
Szerettél, imádtál.
Fekete hajad mily szépen nyugszik,
Ajkaid nem rezdülnek,
Nyelvednek puha kapuja,
Mely előtt fog-őrök ülnek,
Zárva van most énelőttem.
Láttam már ilyet ezerszer.
Hogy öleltél, s hogy simultál,
Szerelmednek kályha voltál
A magány zord telében,
És ezért talán nem vártál
Mosolygós bókokat,
Édes csókokat.
De most itt vagy velem,
Eltűnik szemérmed,
Meztelenül, ahogy fekszel előttem,
Ahogy az Úr megteremtett téged.
Ugrás vissza a boldog gyermekkorba,
Együtt, oh, mily jó is volna…
Csak az az ipszilon… az…
Mellkasodon az ne volna!
7 hozzászólás
Elég morbid, de tetszik. Gratulálok: Colhicum
Köszönöm szépen! Ó, vannak még morbidabbak is! 🙂
Az az Y dolog a végén remek! Tetszett!
Szia:)
Hát a hideg rázott, és most elmondom miért:)A vers amúgy nagyon tetszik, bár én a szabad forma miatt, középre illesztettem volna.De így is jó!!!Gondolat borzoló:)
Nos, a patologus a hullába szerelmes?- mert akkor szegény, hűtve lesz egy darabig:)
Vagy ami kegyetlen, az az, ha a kedvesét, pont neki kell boncolnia.Az nagyon durva lenne:(Az előbbi meg… hát morbidan beteges.Bocsi, de ezek jutottak eszembe:)
Szeretettel:Kriszti
Köszi a kommentet! Nem baj, ha a hideg ráz, nem baj, ha morbidnak és/vagy betegesnek tartod. 🙂 Asszem valami ilyesmire törekedtem az íráskor.
húúúú, kirázott a hideg. Annyira… Szóhoz sem jutok. Nagyon tetszett!! Mindjárt éjfél és ilyen borzongató verssel térek aludni…:)
Hát igen! Egy nagyon jó példa a forma és tartalom összhangjára. A képeid gyönyörűek, és a lezárás…
Hát ehez csak gratulálni tudok. Műveid közül a kedvenceim között van.