Az a zavaros kép,
Mi elméd szedi szét.
Ez a kegyetlen vég,
Mi mégis szép.
Hajad helyén dér,
S már nagyon fáj a lét.
Hozzád is elér a tél,
S hamvaid viszi a szél.
Egy lelkedbe vájó kés,
Tátongó sebeket vés.
Léted tűnő emlékkép,
Mi idővel a semmibe vész.
2006. február 3.
3 hozzászólás
Üdv!
Ugye, ugye, tudsz, Te ha akarsz. Ez már majdnem egy jó vers. Nagyon picit kellene csiszolni rajta, de ennek ellenére élmény volt olvasni. Köszönet érte.
Tamás
Én köszönöm, hogy olvastad és hogy véleményezed a verseim. Amugy mindig beletrafálsz a lényegbe:)
Tetszik! 🙂
Csak egy dolog: 'Egy lelkedbe vájó kés tátongó sebet vés.' szerintem felesleges a vessző. 🙂
Üdv.: Bestia