Fura fény szűrődik át
A fák lombjai között
Látom a hűvös hajnal harmatát
A lecsorduló cseppekből láncot fűzött
Halkan kopogtak a faleveleken
A kusza bokrok alatt
Minden olyan nesztelen
Az erdő bőszen hallgat
Egyedül maradtam
Zúglodó hangokkal fejemben
A Föld megnyílt alattam
S nem maradt semmi kezeimben
Kicsúszott minden hirtelen
Se egy gyökér se egy inda
A szakadék végtelen
S szívem akár az inga
Lendül ide – oda mint ha
Egy helyben nem maradhatna
Pattog a kósza szikra
Mit körmöm karcolt a falba
Zuhanok szabadon
Már nem is kapaszkodom
Langyos könny csordul arcomon
A levegőt alig – alig kapkodom
Elsötétült, hasít ketté a fájdalom
Inkább törtem volna darabokra
Most magamban ezt kívánom
Felnézek a szálló madarakra
Érzem a vér izét ajkamba harapva
Nehezen állok a mélyből fel
Testem apróra szakadozva
De egy ismerős kéz kiemel
Belém karol, majd letérdel
Végig itt volt s nézett
Szorosan csukott szemmel
Hisz velem együtt égett.
4 hozzászólás
Zuhanásod képei, tökéletes keretet biztosít falamnak! Nagyon tetszett mondanivalója! Egy pici zavart éreztem csupán: “…alig – alig kapkodva…” Mert ha alig-alig, akkor nem lehet kapkodva. De oda se neki! Ne hallgass rám.
Kedves Prayer
Nagyon szépen köszi a véleményt 🙂 általában nem bírom ki, h ne magyarázzam meg mit hogyan értek így most is ezt teszem: alig – alig kapkodni az jelenti (nálam) mikor már nem is akarsz levegőt venni de persze az ösztön miatt hirtelen kapkodsz…. szóval ennyi.. mástól azt kaptam meg, h nem lehet bőszen hallgatni 🙂 szerintem lehet :)..
Szóval, köszönöm…
Tetszett a vers, ahogyan megjeleníted a zuhanást és az is, hogy a vége szomorú:) Egy kis remény is kell néha:)
Köszi Henkee, hidd el a remény halt meg útoljára! 🙂