Fájt, mikor a lázas ölelésből
kitaszított az álom,
s beleszédültem az ébredésbe.
Fájt, mikor a megszokott
álarcok helyett a valóság
mosolygott rám,
miközben szemeidbe néztem.
Fájt, mikor megtanultalak
méltósággal elereszteni,
mialatt törékeny tested beleveszett
a reggeli fénybe.
S fájt, mikor az utánad kiáltott
szavak céltalanul hulltak el
a távolság végtelennek tűnő
útvesztőiben.
7 hozzászólás
Nagyon szép. A "valóság mosolya" kép és sok "fény" szerintem sokat lágyít a fájdalom és szenvedés ábrázolásán.
Üdv, Poppy
Kedves Tamás!
A negatív élmény is pozitívvá válhat a megformálás által. Ez a fordított refrén hirtelen József Attilára asszociál bennem, de nagyon is "daróczias". Kívánok sok pozitív beteljesülést, amely jól beleillik a többi versed vidámabb vonulatába.
soltissimo = Cs.J.
Tényleg érzéki! Gratula.Z.
Hát igen fáj minden szava a versednek,nagyon kifejező és szomorú:(
Jó vers. (üdv. Á.E.)
Tamás,
a maga fájó módján gyönyörű ez a vers…
a szókapcsolatok, a képek, a stílus és a megfogalmazás is magával ragadó…
Úgy adtad át ezt az érzést, hogy olvasni is fájt…
Jodie
Kedves Tamás!
nagyon szépen írsz, gyönyörűen fejezted ki magad.
grat: d