Törpemese

2006. augusztus 22-ig kilencen voltak. Jó testvérekként igazi, összetartó családot alkottak. Jól megfértek egymás mellett, nem volt köztük rivalizálás. Pedig ott volt Merkúr, aki legközelebb férkőzött a Naphoz, de ezt sose irigyelte tőle Vénusz, aki mindük közül a legragyogóbb volt. Az emberséges kék bolygó, a Föld se irigyelte el a Mars vörös színét, és a gigantikus Jupiter se nézte le a többieket. Vagy ott volt Szaturnusz, aki gyűrűivel méltán csillogott ki a többiek közül, a halvány-szégyenlős Uránusznak mégsem esett nehezére testvére mellett meghúzódni, kéz a kézben a szabad szemmel alig észrevehető, kékes Neptunusszal. És ott volt Plútó, akit a legkisebb testvérnek kijáró szeretettel vettek körül. Így éltek ők, a Naprendszer bolygói.
Aztán eljött ez a bizonyos dátum: 2006. augusztus 22. Prágában összeült sok-sok csillagász, osztottak, szoroztak, számoltak, mértek, definiáltak, közgyűltek és szavaztak, addig-addig, míg megszületett a döntés: a legkisebb testvérnek mennie kell a családból. Nem felel meg azoknak a kritériumoknak, pontoknak és bekezdéseknek, ami alapján bolygó a bolygó. Ő már ezentúl csak törpebolygó lehet.
Szegény kicsi Plútó nagyon elkeseredett. Kiszavazták, leminősítették, lefokozták, mint valami selejtet. Testvérei tanácstalanul és részvéttel tekintettek rá, de mit se tudtak tenni. Mondták ugyan neki, hogy ezentúl nemcsak nyolc testvére lesz, hanem annyi, hogy meg se tudja majd őket számolni – de ez nem vigasztalta a kis kiebrudaltat. Hiába volt tele most vele az összes média, tudta, minden csoda három napig tart. Tudta, egy nap a neve mögül majd lehagyják a „bolygót” is, és azontúl majd csak így említik őt: Plútó, a törpe.