Melósok

A hatalmas gyár szerelőcsarnokának legvégében volt a dohányzó hely. Mindenhonnan rá lehetett látni, és ha valaki leült ott egy cigarettára, az is belátta az egész műhelyt. Csak úgy lehetett odajutni, ha az ember végig ment az egész üzemen. Senki sem közelíthette meg észrevétlenül, éppen ezért a melósok oda tették le batyuikat, táskáikat, sokszor még a munkáskabátjukat is. Itt működtették a kávéfőzőt is. Sanyika, a segédmunkás főzte. Jó érzéke volt ahhoz, hogy mindig időben legyen forró fekete. Szerették a munkások, mert sosem panaszkodott, mindent időben elvégzett, és ha ugratták, sem sértődött meg soha. Igaz, kevés ésszel áldotta meg a mindenható.
Éppen levette a hatalmas kotyogót a villanyrezsóról, amikor hallotta, hogy léptek koppannak mögötte.
– Megéreztem a kávé jó illatát! – szólalt meg Imre.
– Már öntöm is a poharakba – vigyorgott Sanyika. – Látom, jönnek a többiek is.
– Nekem most duplát adj, mert álmos vagyok – kiáltott Béla már messziről.
– Fenét vagy álmos! – lökte oldalba Bélát a barátja, Tamás. – Másnapos vagy!
– Hozzam a szondát? – lépett oda az egyik munkapad mellől a műszakvezető.
– Inkább egy kispárnát neki! – dörmögte Imre, miközben többen is nevetni kezdtek.

Árpád, a művezető ismerte az embereit. Tudta, műszak után előfordult, hogy nem mentek mind egyenesen haza, és azt is, hogy egyszer-egyszer tovább beszélgetnek a közeli kocsmában. Azt is tudta, mikor kell, és mikor nem kell szigorúnak lennie. Most is tisztában volt vele, hogy nincs nagy baj. Béla el fogja látni a munkáját rendesen. Amikor csipkelődésről volt szó, aminek a középpontjában Sanyika állt, mindenki el szokott hallgatni, mert nagyon szerették, ha csak a műszakvezető és a segédmunkás beszélgettek. Árpád többek között ennek is köszönhette a népszerűségét. Sosem volt durva. Most is érezni lehetett a levegőben, hogy ez következik.
– Mondd csak, Sanyika! – kezdte Árpád. – Nem akarsz inkább az igazgató úr irodájában dolgozni?
– Mit csinálnék én ott? – méltatlankodott a fiú.
– Kávét főznél. Mert, hogy olyan finom kávét főzöl.
– Vigyek fel neki kávét?
– Hát vigyél, bár a titkárnője is szokott főzni.
– Akkor most mi legyen? Menjek, vagy ne?
– Menj, de azért vigyázz, nehogy összekeverjen a titkárnővel és esetleg megfogdosson.
– Jaj, főnök úr! Én a lányokat szeretem!
– Az igazgató úr is!
– Akkor miért fogdosna engem?
– Mert a te kávéd finomabb.
– Akkor nem viszek neki! Nem bizony!
A hangos nevetésre a műszakvezető felkapta a fejét, és körülnézett. Majdnem mindenki ott volt körülöttük. A cigarettafüst is sűrűn gomolygott.
– Na, emberek! Irány a munka, mert ebből nem élünk meg! – nevette el magát ő is, és a többiekkel együtt elindult a dolgára. Még hallották, ahogy Sanyika félhangosan morgolódott, miközben a maradék kávét a termoszba töltötte.
– No hiszen! Igyon inkább teát az igazgató úr, de én nem főzök azért finom kávét, hogy utána …

Elérkezett a munkaidő vége. A csengő ugyan nem szólalt még meg, de a melósok még összegyűltek a dohányzó helyen. Volt, aki még kért egy kávét, volt, aki csak egy cigaretta miatt ült le a nagy asztal mellé.
– Jöttök a „csöcsösbe”? – kérdezte Imre a cimboráit. Így nevezték a közeli csapszéket. A pultosnőről kapta a nevét, mivel a hölgy igen dús keblű teremtés volt. Többen is bólintottak, ezért aztán hamar megindultak kifelé a csarnokból.
– Sanyika! Te nem jössz? – kérdezte tőle Béla.
– Nem, nem. Még letakarítok itt, és kimosom a főzőt, meg a termoszt – jött a válasz.
Többen csóválták a fejüket. Nem értették, hogy az utóbbi időben miért marad el a társaságtól kedvenc segédmunkásuk. Elhangzott az is, hogy sokkal többet látják dohányozni. Legalábbis, szinte állandóan lóg a szájában egy csikk.

Amikor a csapat felsorakozott a pultnál, Imre legelőször is rákacsintott a csapos nőre, majd körülnézett, és megszámolta, hányan vannak.
– Aranyom! Csapolj nekünk hat korsó sört!
Mosolyogva nyúlt közben a zsebébe, de egyszer csak megdermedt és az arca is elkomorult.
– Állj! – kiáltott a nőre. – Ne tovább!
– Mi a baj, Imre? – kérdezték hirtelen többen is.
– Esküszöm, hogy reggel még tele volt a kabátom zsebe aprópénzzel. Most meg nincs sehol!
– Én is így szoktam magam meghívatni, ha nincs pénzem – vigyorgott Béla, mert azt hitte, most is valami tréfa következik, de Imre továbbra is komoran nézett a többiekre.
Hamar felismerték, hogy ez nem vicc. Jó csapathoz illően összedobták gyorsan a pénzt, és kikérték a söröket. Imre is kapott, de ma valahogy nem ízlett neki a komló. Sokat beszélgettek. Találgatták azt is, hogy mi történhetett Imre aprópénzével. Többen felhozták a témát, hogy Sanyika mostanában nem tart velük, és sokkal többet sepreget, takarítgat a dohányzó hely körül, mint annak idején. Talán az alkohol is tehet róla, elhatározták, hogy holnap pontot tesznek az ügy végére.

Reggel, amikor beléptek a csarnokba, az a jól ismert, kellemes kávéillat fogadta őket, mint mindig. Ez az illat volt az egyetlen, ami nap, mint nap áttörte az olajjal keveredett fémek szagát. Egy pillanatra mindenki megfeledkezett a tegnapi elhatározásról. Oda tódultak a nagy asztalhoz és kortyolták a kávét. Sanyika egyfolytában vigyorgott, de néha körbe-körbe nézett a többieken. Valamit megérzett egyszerű természete. Mintha ma nem lenne minden a megszokott mederben.
– Hol van Imre? – kérdezte, amikor rájött, hogy hiányzik.
– Benn beszélget a főnökkel – válaszolta Tamás.
Amikor kiürültek a poharak, ment mindenki a dolgára. Nap közben, sokszor felpillantottak a munkájuk mellől. Számolták, hogy Sanyika legalább tízszer tevékenykedett a dohányzó helyen. Igaz, a legtöbbet akkor, miután eljöttek a kávé mellől. Ez érthető volt, mert a poharakat is ő tartotta rendben. Na, de a többi alkalom megmagyarázhatatlan volt. Lassan közeledett a műszak vége. Már mindenki tudott a tervről. Körbeállták a segédmunkást. Ekkor megjelent a műszakvezető is.
– Sanyika! Ürítsd ki az asztalra a zsebeidet! – szólt Árpád. Most kicsit másképpen csengett a hangja, mint amikor élcelődni szokott.
– De főnök! Miért! – nézett megszeppenve Sanyika.
– Csak tedd, amit kértem.
– Muszáj? – görbült lefelé Sanyika szája széle.
– Igen.
Lassú mozdulatokkal bele nyúlt a zsebeibe, és elkezdte kiszórni a tartalmát az asztal sarkára. A melósok nem hittek a szemüknek, mi került elő! Rengeteg félig szívott cigaretta, némelyik már majdnem csak egy darabka csikk volt. Szóval, ezért lógott állandóan a szájában egy!
– Ez minden? – nézett Sanyikára a művezető.
– Igen! – szipogott a fiú.
– Nincs pénzed cigire? Mire költöd el? Hiszen egyedül élsz!
– Biciklire gyűjtök főnök! Spórolok! Messze lakom, és olyan jó lenne azzal járni. Hazafelé láttam a bolt kirakatában. Gyönyörű kék bicikli, de nagyon drága!
– Ezeket innen az asztalról dobd ki a kukába! – szólt Árpád, és a felső zsebébe nyúlt, majd átadott a segédmunkásnak egy pakli cigarettát.

A melósok zavartan néztek egymásra. Szégyellték magukat, hogy egy régi társukról tételezték fel a lopást. Igaz, nem derült ki egyelőre, hogy ki a tolvaj, de már maguk is nevetségesnek tartották, hogy pont Sanyikára gyanakodtak. Mindenki eloldalgott a munkája mellé. Aznap nem nagyon fogyott a kávé, és a fiú is szomorúan sepregette a csarnok betontalaját.
A műszak végén Imre az öltözőben vetkőzés közben forgatta a ruháit.
– A jó életbe! – kiáltott fel hirtelen.
– Mi van? – rohantak oda többen is.
– Ennek a kabátnak lyukas a zsebe! – mutatta nekik, átdugva a lyukon az egyik ujját.
A melósok összenéztek, majd lassan bólintottak. A gyárkapu előtt megvárták egymást mind.

Reggel Sanyika szipogva készítette a kávét. Nem aludt valami jól az éjjel, de azért igyekezett, hogy finom kávét készítsen a többieknek. Ahogy ott tevékenykedett, hallotta a lépteket. Többen is közeledtek a nagy asztalhoz. Megfordult és látta, hogy mindenki ott van. Nézte a jól ismert arcokat.
– Sanyika! – kezdte Imre. Gyere ki a csarnok elé.
– Miért menjek? – kérdezte félve a fiú.
– A főnök akar neked mondani valamit.
– Kint?
– Kint.
Sanyika elindult, nyomában a többiekkel. Ahogy kitárta az üzem ajtaját ott állt vele szemben a műszakvezető.
– Használd egészséggel! – dobott a nyakába egy láncos biciklizárat Árpád.
Sanyika először nem értette a dolgot, de amikor a főnök oldalra lépett, meglátta a letámasztott vadonatúj kék kerékpárt.