Az útitárs

( Csobai István – Artur és Wendler Zoltán – Artúr )

Lassan éjfél felé jár az idő. Fáradt vagyok, de tudom, másnap addig alszom, ameddig csak akarok. Holnap nem kell dolgoznom, utána pedig a hétvége jön. Megérte hajtanom a munkát. Az a dolgom, hogy mintákat vegyek a benzinkutakból. Sok közülük éjjel-nappal nyitva van. Ha ügyesen szervezem meg az útvonalat, spórolhatok egy napot, amivel megtoldhatom a hétvégémet. Nem beszélve a plusz kilométerekről, amit felhasználhatok arra, hogy a családdal kiránduljunk valamerre.
A benzinkutast sosem érdekeli, hogy egy nappal későbbi dátumot írok a mérési jegyzőkönyvbe. Másnap otthon kitöltöm a másik menetlevelet, így két út lesz az egyből, amit egymásra fűzök. Csupán arra kell vigyáznom, hogy a kilométeróra stimmeljen a hónap végén. Már egy éve szépen működik a dolog. Jó munka, ezért nagyon odafigyelek mindenre. Nem akarom elszúrni.

Nézem a fényszóró világításánál előtűnő nagy zöld táblákat. Hazáig még van előttem több mint száz kilométer. Mit csináljak addig? A rádiót már meguntam. Ritkán kapcsolom be. Inkább dúdolok vezetés közben, vagy verseket szavalok. Most viszont ehhez is fáradt vagyok. Minél hamarabb haza akarok érni. Mellékutakon haladok a tanyavilágban. Még fákat is alig látok. Végtelen mezők mellett suhanok el. A falvakban, ahol áthaladok, csak pár lámpa pislákol. Néha a háztól elkóborolt kutyák szaladnak át előttem. Az útburkolatról sok helyen még a fehér szaggatott vonal is hiányzik.

A Peugeot Boxer alig két éves még. Hibátlan minden tekintetben. Havonta egyszer van szüksége egy nap szervizre. Egyenletesen duruzsol. Piszokul álmosító. Megfordul a fejemben, hogy jó lenne megállni és pihenni. De még hideg van ehhez. Február vége. A kocsi hamar áthűlne. Különben is azért kínlódtam ma egész nap, hogy holnap szabadnapos legyek. Addig fogok aludni, ameddig csak akarok. Ránézek a műszerfalon az órára. Egy perccel múlt éjfél. Nekem ez a holtpontom. Középre húzódok az úton. Jó ideje nem jött szemből senki sem. Előzni sem előztek már meg régóta, és követni sem követ senki.

Figyelem a csíkokat, ahogy eltűnnek a kerék alatt. Hirtelen elfogynak a csíkok. Elcsodálkozom. Aztán teljes erőből fékezek. „T” alakú kereszteződéshez értem. Majdnem sikerült beköszönnöm a szemben álló házba. Ilyenkor végképp nem örülnének egy hívatlan látogatónak. Elfordulok a minibusszal. Utána megfordulok egy bolt előtti parkolóban, mert nem jó irányba indultam el a ház mellől. Ettől teljesen felébredek. Nem érdekel, hogy hideg van. Lejjebb veszem a kocsiban a fűtést, és kicsit lehúzom az ablakot. Mint egy hideg kés pengéje, a huzat az arcomba vág. Ezt nem hagyhatom sokáig, mert különben elkezd majd fájni a fogam. Talán még egy óra, akkor elérem Budapestet. Gyorsan keresztülmegyek majd rajta, és már otthon is vagyok. No, de még nem tartok ott. Megállni már nem szeretnék addig, de egyre jobban megerősödik bennem az érzés. Mégis meg kell állnom. Sok bennem a folyadék, és kifelé törekszik. Éppen elhagyok egy újabb falut. Alig megyek el az utolsó ház előtt, amikor egy kis parkoló részt veszek észre, éppen a jobb oldalon. Előtte fehér kerítés, távolabb pedig megint a keskeny országút kígyózik az éjszakába. Lassítva gördülök rá, de feleslegesen, hiszen senki nem jár most erre.

Amikor kiszállok a járműből, a slusszkulcsot a nyakamba akasztom. Biztos, ami biztos. Az autó lámpáit bekapcsolva hagyom, és kicsit odébb sétálok. Éppen jókor, mert már nagyon nem bírom. Hamar végzek is. Közben a kerítés rései között átnézve észreveszem a fejfákat. Néhány mécses is ég egy-két sírnál. Pont egy temetőnél álltam meg. Akkor azért van itt ilyen széles parkolóhely. Jeges szél kerekedik, de csak rövid időre, amitől megborzongok. Egy pillanatra úgy érzem, rettentő hideg van, de hamar el is múlik az egész. Ahogy fordulok visszafelé, látom, hogy éppen kialszik pár mécses.
„Na, jó. Gyerünk innen!”
Amikor végre beülök ismét a volán mögé, becsapom a kisbusz ajtaját. Feljebb kapcsolom a fűtést. A hirtelen támadt hidegre gondolok. Azelőtt sosem éreztem még ilyesmit. Majd később le kell zárnom a fűtést, mielőtt ismét túl kellemes idő lenne a fülkében.

A fehér csíkok megint szaporán tűnnek el a kerék alatt. Egy-egy fa látszik néha az út mellett. Komor, levél nélküli ágak. Mintha csontvázak kezei nyújtózkodnának az ég felé. Valóban, némelyik tényleg emberalakot formáz. Autóm lámpái okozhatják ezt a hatást. Nem adnak elég fényt. A reflektor alagutat fúr a sötétbe, amikor átváltom a kapcsolóval. Nem is értem, miért teszem ezt, hiszen sehol senki. Kiválóan látok sima világításnál is. Visszaváltok a reflektorról városi világításra. Előttem az egyik enyhe kanyarnál megint egy emberalakú fát látok. Félelmetes, ahogy közeledve rá esik a fény. Hú! Középen, az ágak között mintha feje is lenne a fának. És az ágak! Integetnek. Amikor már elég közel vagyok, egy pillanatra látom, hogy amit messzebbről fejnek néztem, egy nagy, elhagyott madárfészek csupán. „Marha!” Ordítok magamban, de máris nevethetnékem támad, hogy mennyire beleéltem magam a látványba. Ekkor megjelenik bennem egy tétova érzés. Elhessegetem. „Áh! Hülyeség! Lehetetlen! Amikor ott álltam a kocsi mellett, nem volt ott senki!”
Menet közben felkapcsolom a belső világítást. Megemberelem magam és belenézek a fülkében lévő visszapillantó tükörbe. Két ülés van elöl. Közvetlenül a mögöttem lévő sorban három, és a mögött is három ülés sorakozik. A mögöttem lévő üléseket tisztán látom. Mind üres. A leghátsó ülésekből viszont nem látok semmit, de az képtelenség, hogy legyen ott valaki!

Elég erős a belső világítás. Nem jó, ha sokáig használom, mert nem fogok kilátni. Lekapcsolom. Időben, mert éppen útelágazáshoz érek. A kanyar után megint hosszú, egyenes szakasz jön. A kezem a rádió gombjára téved, de nem kapcsolom be. Akkor nem hallanám, ha történne valami. De ugyan mi történne? Hülye hisztérika! Mégis benyomom a rádió gombját, de azzal a mozdulattal ki is kapcsolom. A rádió elnyomna minden kis figyelmeztető zajt. Ugyan már, milyen zaj volna itt a fülkében, amikor teljesen egyedül vagyok?
Látom, hogy szemből egy kis sötét autó jön. Villantani kellene neki a lámpával, vagy inteni, hogy álljon meg. „Marha! Te megállnál?” Kérdezem magamtól. Mit mondanék neki? Hogy félek éjszaka egyedül az úton? Na, épp ez az! Már egy ideje úgy érzem, nem vagyok egyedül. Közben a kis autó elvágtat mellettem. Ahogy elhalad, a lámpája megvilágítja egy pillanatra hátul is az utasteremet. Figyelem a középső tükröt. Sehol senki. Legszívesebben megpofoznám magam. A szorongó érzésem viszont nem múlik el ettől sem.

Fáradt vagyok, és hisztériázok. Valószínűleg túlhajtottam magamat, és a temető látványa sem tett jót nekem. Masszívan ateista vagyok, nem értem, mi ez? Na, jó! Ideje lezárni ezt a dolgot. Gyerünk! Be fogom kapcsolni a rádiót és keresni fogok valami zenét. Nemsokára kiérek az autópályára. Ott majd lesz valami forgalom, és rendbe jövök. Kezem megint a rádió gombján van, de nem nyomom meg. Ebből elég volt! Ezt így nem lehet! Nem szabad így tovább vezetnem! Éppen csak lehúzódok egy kicsit oldalra, az út szélére, és kiteszem az elakadás jelzőt. Úgy sem jön senki. Lenyúlok az ülés alá az olajemelő mozgató rúdjáért. Negyven centis, fél colos vascső van a kezemben. Felkapcsolom újra a belső világítást. A két ülés között hátra lehet menni az utastérbe, éppen van annyi hely. Felhajtom karfámat. Megkerülöm a hátsó hármas üléssort. A leghátsó sorban természetesen nincs senki. Lehajolok és átnézek az ülések lába alatt, de ott sincs senki. Az ülésekre térdelve benézek a hátsó csomagtérbe is. A ládáim rendben vannak, ahogy hagytam őket. Szépen kikötözve, mozdulatlanul állnak. Bennük vegyesen teli és üres mintás üvegek sorakoznak. Bolond vagyok! Úgy látszik, egyszerűen meghülyültem.

Na! Itt legyen vége ennek! Gyerünk haza! Lekapcsolom a belső lámpákat. A csövet visszateszem a helyére. Felpörgetem a motort és elindulok. Közben a rádióra teszem a kezemet, de megint nem kapcsolom be. Valami arra késztet, hogy megforduljak. Úgy érzem, mintha állna mögöttem valaki. Nem merek a tükörbe nézni, de hátra fordulni sem. Anélkül, hogy odanéznék, elfordítom magamtól a középső tükröt. Beállítom, hogy jobban lássam mögöttem az utasteret, ne pedig az autó mögötti megtett utat. Arra gondolok, ha most nekimegyek valaminek, mindenki azt gondolja majd, hogy elaludtam vezetés közben. Lehet, hogy mások sem aludtak el, akik éjjel egyedül vezetve balesetet szenvedtek? Felerősödik az érzés, hogy valaki van mögöttem. Kissé szúrni kezd a tarkóm, de a tükörben nem látok senkit. Létezik olyan, hogy láthatatlan ember? Szinte érzem, ahogy a vállamra teszi a kezét. Ordítani szeretnék. „Mit akarsz tőlem? Miért nem hagysz békén?” Azonban helyette csak valami nyöszörgés jön belőlem. Meredten fülelek hátrafelé, de hallani sem hallok semmit, pedig tisztán érzem, van valaki itt a fülkében velem.
Nem tudom, merre megyek, csak gurulok arra, amerre az út visz. Egyszer csak meglátok egy benzinkutat. Kihaltnak tűnik a környék. Nézem a benzinszint jelzőjét. Félig van a tank. Mindegy, akkor is beállok a kútra! Ahogy leparkolok, látom, sötét van benn. Úgy néz ki, mintha zárva lenne.

Egy névtelen kis kút. Nem tagja semmilyen hálózatnak. Legalábbis, sehol nem látszott márkajelzés. Kimenekülök a minibuszból. Arra gondolok, itt megvárom a reggelt, ha nincs itt senki. Ekkor felkapcsolódik a kinti világítás, és elő vánszorog a benzinkutas. Rám néz.
– Ember! Nincs valami jó bőrben! – szólít meg.
– Tényleg? – nézek rá meredten miközben arra gondolok, hogy oda a tervem az egyedül pihenéssel.
– Nem kéne aludnia? A kocsijában ne aludjon. Ahhoz még hideg az idő. Itt a folyosón van egy pad. Felajánlom szívesen. Nyáron a kertben tartjuk, ilyenkor télen meg bevisszük. Én is szoktam rajta szundikálni néha.
– Köszönöm, de tovább mennék! – válaszolom.
– Nem zavarná senki. Itt még nappal is alig tankol valaki. Éjjel meg pláne!
– Mi az? Talán fél itt kinn éjjel egyedül, hogy ennyire marasztal? – nézek rá gúnyosan.
– Kellemesen meleg van odabenn. – jegyzi meg ekkor mosolyogva. De ez a mosoly nem olyan, hanem hátborzongató. Mintha vicsorogna rám. Megköszönöm, és látszólag udvariasan elhárítom. Közben érzem, hogy a legszívesebben világgá futnék innen.

Kicsit csalódott volt, amikor látta, csak öt litert tankoltam. Ez is kidobott pénz nekem, mert nem kérhetem a számlát. Én csak a cég saját kúthálózatán tankolhatok, azt is kártyával.
A kocsi ajtaját nyitva hagyom, amíg bemegyek az épületbe. Kávét nem iszok ilyenkor már, de veszek egy dobozos kólát. Sosem értettem, hogy télen miért tartják hűtőben. Hamar végzek a kifizetéssel, és sietek is vissza a kocsihoz. Nincs miért maradnom, és nem is akarok.

A hűvös ital, meg a hideg szél rendesen felébresztett. Ilyenkor már nem alszom el, de a fáradtság megmarad. Olyan érzés ez, mintha nem is veled történnének a dolgok. A mozdulatok lassúak és koordinálatlanok. Vezetés közben is vagy az árok felé tartasz, vagy átmászol a szembe jövő sávjába, és a reakció is lelassul. Néha akkor kerülöd ki a szemből jövőt, mikor az már régen elment melletted.

Mikor visszaültem az autóba, körülnéztem. Más szemével messziről ez úgy nézett ki, mintha a ládákat igazítanám meg. Persze, hiába nézegettem alaposan körül, most sem találtam senkit. Elindultam, ma már ki tudja hányadszor, és végre nem éreztem, hogy bárki is lenne az autóban. Közel volt az autópálya, amelyre ebben a pillanatban kiértem. Meglepően élénk forgalom volt. Tudtam, nemsokára hazaérek. Fáradt voltam, még mindig, de csak annyira, amennyire egyébként is lenni szoktam. Bekapcsoltam a rádiót és kerestem valami zenét. Megigazítottam a középső visszapillantó tükröt, de nem néztem bele. Minek is tettem volna?