„Van egy ország, ahol álmomban jártam…”
Egy buta balesetnek köszönhetem, hogy most itt vagyok. A fiamék átugrottak Afrikába valami szafarira, és addig az unokák nálunk vendégeskedtek. Az éjszaka kellős közepén gyereksírásra ébredtem. Ahogy kiugrottam az ágyból, beleléptem a gyerek bilijébe, és kificamodott a lábam kisujja. Reggelre csúnyán bedagadt, így hívattam sofőrömet, a Józsit, és behajtattunk a központi kórházba.
Hűséges emberem nem győzött sopánkodni a baleset miatt.
– Jaj, jaj, szegény miniszter úr, mi lesz most kis hazánkkal?
– Délre otthon leszek – nyugtattam meg.
Azért biztos, ami biztos, elküldtem a bíboroshoz, hogy néhány könyörgő imát iktassanak be a mai misékbe – érettem. Ez igazán nem nagy kérés az országomtól.
De csak nem lesz baj, hiszen ez az ország legjobb kórháza, és állítólag a prof fog műteni.
Már jön is, az intézmény Főigazgató Főorvosa, a Professzor.
Átölel, megveregeti a vállamat.
– Szervusz, miniszter úr, hát nem ismersz meg? Laci vagyok, tudod a diplomaosztó, én foglak operálni.
De, sajnos megismertem, és életem filmje lassan peregni kezd.
Nyolcvanas évek közepe. Egy hirdetés a párt központi lapjában.
„Bentlakásos képzést indítunk politikailag elkötelezett fiatalok számára. Bizalmi munka hosszú távra. Választ a kiadóba, »Biztos jövő« jeligére.”
Akkoriban én már vagy az ötödik állásban voltam, de sehogy sem jött be egyik sem. Éppen váltani készültem, így kapóra jött a hirdetés. Jelentkeztem, mert albérletben laktam, és szívesen elköltöztem volna. (Az olvasással voltak problémáim, így az elkötelezetett érhettem félre.)
Összejött vagy száz jelentkező, mire elkezdődött a tanfolyam. Ma már tudom, hogy nagyon alapos kiképzést kaptunk, és hasznos ismeretekkel gyarapodtunk ez alatt a három hónap alatt.
Először a régi beidegződéseket törölték ki belőlünk. Megtiltották, hogy elvtársnak szólítsuk egymást, hogy a szocializmus vívmányairól szót ejtsünk, vagy hogy a Szovjetunióban nyaraljunk. Teljes átnevelésben részesültünk, ami azért sem volt nehéz, mert egynémely társam teljesen a nulláról indult. Tehát semmit nem tudtak összekeverni.
Nagyon sok külföldi szóval gyarapították a szókincsüket. Ilyenekkel, hogy liberalizmus, globalizáció, szociálisan érzékeny, BUX index, esélyegyenlőség stb., amiket majd az eljövendő munkánkban használnunk kell. Bevezettek minket a szamizdat-irodalom készítésének rejtelmeibe. Közölték, hogy időnként le is csuknak ezért közülünk kijelölt embereket, de ez a nagy cél érdekében történik, és csak a továbbképzés része, s majdan bőséges kárpótlást kapnak az érintettek emlékirataik kiadásakor.
Beszereztek az életrajzunkhoz néhány ötvenhatos ellenforradalmár rokont, amiért némi kellemetlenségben lesz részünk, de aztán az idő kárpótol minket. Szóval, tiszta lappal indulunk, és mi leszünk a majdani rendszerváltás utáni korszak vezetői. Ehhez a munkáltatónk minden segítséget megad.
Eredményes tanfolyamunk záróaktusa a diplomaosztás volt. Mindenki kapott. Nagyon ünnepélyesen zajlott le. Egyesével szólítottak bennünket a kiképzők. Megkérdezték, mi szeretnék lenni, és adták hozzá a diplomát. Eredetileg valamilyen doktorit akartam, de addigra elfogyott már a jogi és az orvosi diploma is, így beértem egy közgazdászdiplomával. Kézhez kaptuk a jövendő állásunkhoz a kinevezést, az új önéletrajzot, nyelvvizsgapapírokat, esetleg a börtön-szabadulócédulát, kinek mi kellett az új funkciójához. Ezzel az ünnepélyes aktussal véget is ért a tanfolyam. Felhívták még a figyelmünket, hogy akinek nincs érettségije, az most még írasson ki magának.
Végezetül közösen elénekeltük, hogy „ez a harc lesz a végső”, és mindenki elindult a nagy célt megvalósítani.
Gyorsan elreppent felettünk az idő. Mindenki megtalálta helyét az életben.
Alkalmanként elvétve szoktam látni a csoporttársaimat. Néha feltűnnek a tv-ben egy hídavatáson, tudományos konferencián, vagy mint szakszervezeti elöljárók egy tüntetésen, esetleg a gyáriparosok képviseletében. Ez egy tehetséges csoport volt, jó érezni, hogy közéjük tartozom.
Idáig jutottam az életem filmjében, mikor is Laci professzor tolni kezdi a hordágyamat a műtő irányába. Jeges félelem lesz úrrá rajtam. Kiemelt bánásmód. A prof saját kezűleg tolja az ágyat. Ennyi kijár a miniszternek?
Józsi sofőr már visszaért a paptól, és toporogva várja a műtét végét. Egy idő múlva csendben nyílik a műtő csapóajtaja, és megjelenik a professzor a hordággyal. A test letakarva, a kilógó lábujjon cédula. Ránéz a sofőrre, és megjegyzi:
– Ezt elkúrtuk.
Józsi, mintha hallaná főnöke válaszát.
– Nem kicsit, nagyon!
10 hozzászólás
Húha!
Nem semmi ahogy leírtad az ország korképét, Igen jól elkurták! Gratulálok írásodhoz! Remélem sok emberhez eljut az üzenete.
Barátsággal Panka!
Szia!
Micsoda szerencse, hogy mindezt csak álmodtad! Remélem, már felébredtél? Ez egy rémálom lehetett, ha ezt megíratta veled. Az a baj, hogy én is hasonlókat álmodtam … a múltban.
Az a hosszú sípszó, csak azt ne, de ha mégis, akkor sincs nagy baj, mert a főszereplő már nem hallja.
Gratulálok!
Üdv.
Panka kedves! Tamás ezt csak álmodta. Úgy kezdte az írását.
:-)))
Tudod Zoli, hogyan folytatódik ez a dal ami az elején van?
Válaszoltam neked, méghozzá elég hosszan, de véletlenül a "moderál" gombra kattintottam.
Válaszom rövid lényege az volt, hogy passz!
🙂
Mivel tudom használni a guglit, már tudom, melyik dal az. Naná, hogy ismerem, csak nem hallottam olyan sokszor, s amikor hallottam, akkor is csak véletlenül.
🙂
Tetszett, a vége teljesen a megoldást sugallja, el kéne kurni őket és akkor már fellélegezhetne az ország!
Kedves NemTom!
Nagyon tetszik az írásod. Ironikus hangvétele különös hangsúlyt ad az egésznek. Álom vagy valóság? Hol a határ?
Szeretettel: Rozália
Kedves NemTom!
Sajnos, én nem álmomban, a valóságban éltem meg mindazt, amiről Ti csak álmodoztok. Csak az az álom soha valóra ne váljon még egyszer…
"Páratlan és csodálatos" volt – lehet, hogy jónéhány embernek, de köszönöm, én még egyszer nem kérnék belőle.
Remekül ábrázoltad, mintha átélted volna azt a kort. Sosem felejtem el azokat a "lelkes" tapsokat:
"éljen R, éljen a Párt" – s dübörgött a terem, hallva azt a sok sületlenséget, ami olykor elhangzott…
De abból felébredni igazán jó volt. Azért mégsem úgy képzeltük el – sokan – a változást… Kicsit jobban!
Reménykedjünk, hogy az álmunk még valóra válhat!
Szeretettel: Kata
Jó! Sőt, nagyon jó!
Gratulálok. a.
Köszönöm, megtiszteltetek.
Tamás