A túlélő

Igen figyelemre méltó rövidfilmet, vagy ha jól meggondolom, egy filmre vett beszédet, illetve egy ehhez fűződő gondolatsor kapcsán általában a meséket szeretném a figyelmetekbe ajánlani. A gondolatsor, a mese és a film egyetlen szálon kapcsolódik egymáshoz, de ha ezt a szálat megbolygatjuk, felsejlik mögötte az egész világegyetem szövete. Tudom, mindez nehezen értelmezhető, így aztán további magyarázkodás helyett vegyük elő a mesét…

Fiatalkoromban mindenki ismerte a gólyamesét, bár kevesen hitték, s még kevesebben értették: a gyereket a Gólya hozza. Az általánosan elterjedt nézet szerint a szülők nem merték beavatni gyermekeiket a nemzés és fogantatás rejtett titkaiba, s tudálékos mesét találtak ki, mintegy menekvésül és megtévesztésül. Engem azonban soha nem hagyott nyugodni a gólya. Vajon ki ő és milyen szerepe van, ha van a gyermek születésében? Lehet, hogy a mai napig sem sejtenék semmit erről a kérdésről, ha festett kazettás mennyezeteken, illetve Kustár Zsuzsa Névadó Világtükör c. alkotásán nem találkozom a gólyával, vagy inkább a Gólyával. Ezek a találkozások meggyőztek arról, hogy itt valami egészen másról van szó. Ez a Gólya nem az a gólya. — A világnak adott egy kettőssége. Egyik oldalon a folytonos változások, másikon a megőrzött arculat. A folyamat és az állapot kettőse. Az állandó változást, a változás irányának megjelölésével a növényvilágra alkalmazott, ősi fű, fa szavaink képezik le. A természettudományok ismerői bizonyára hallottak már a doppler-effektusról. Amíg egy tárgy közeledik hozzánk, magas hangot ad ki, ha távolodik, a hangja mélyül. A fű felénk nő, a fa tőlünk távolodva, az „f” a folyamat, a folytonosság, a változás maga. Az állat a változatlanságot jeleníti meg. Ennek belátáshoz elég az ige és az igei eredményképző néhány más formájának összevetése: él-élet, köp-köpet, kövül-kövület, látszik-látszat, mozdul-mozdulat, áll-állat. Aki ismeri az állatokat, érti mit is sugall a nyelvünk. Amikor egy kutya eléri az ivarérett kort, változatlanságba dermed. Ugyanabban az „álla(po)tban marad egészen öregkoráig. Nagyon jól kell ismernie valakinek az adott állatfajt ahhoz, hogy ránézésre megsaccolja egy-egy kutya, ló, tehén vagy bármely más állat korát. Az állat állapot. Ezért aztán alapvető félreértés azt gondolni, az „asszonyi állat” kifejezés valami förtelmes sértés lenne, s az asszonyok lenézéséről szólna, hisz amire utal, ma is ugyanígy mondjuk, egy kicsit átalakítva az eredeti szavakat, s vele a szókapcsolatot is: „állapotos asszony”.

A Gólya e formájában nem egyszerű állat, sokkal inkább állapot, a természet adott állapota, a világ egy szelete. A fényhez, és a fény maximumához kapcsolódik. Talán egyedül az állatok közül. Akkor érkezik, amikor a fény erőteljesen növekvőben van, s még augusztusban távozik, amint a nappalok érzékelhetően rövidülni kezdenek. Gyügyén, a templom mennyezetkazettáin nyári napforduló tájt a fény bemutatja nekünk a Gólya lényegét. Az ablakokon át a mennyezetre vetülő napsugár a szentélyben a Gólya csőrét világítja meg utoljára. Az utolsó keskeny kis fénycsík maga a Gólyacsőr; a teljességből egy pontra vetülő fény. A rokonító gondolkodás aztán e mozzanat köré szervezi valamennyi fényhez kötött tulajdonságot, a szeretettől, az önzetlenségen, önfeláldozáson át a jóságig mindent. Ezek teljessége, idegen szóval maximuma a Gólya. S bizony a gyereket a Gólya hozza. Két sejt egyesüléséből fakadhat élet, de gyerek csak akkor születhet, ha a Gólya is jelen van. Egyébiránt a születendő magzatot elkaparhatják, tömény sóoldatban kívül belül összeégethetik, hogy aztán halva szülessen. A megszületett csecsemőt zsákba rakhatják, eldobhatják, jobb esetben leadhatják valami menhelyen, vagy felnevelhetik, hogy a felcseperedő kamasz együtt énekelje Pataki Attilával:

„Kölyköd voltam, véredből lettem, / Kölyköd voltam, nem értettél engem, / Emléked mégis fogva tart el nem enged, / Rossz Hold kelt fel, mikor a kölyköd lettem…” — mert két sejt egyesüléséből legföljebb ha kölykök születnek; a gyereket ugyanis a Gólya hozza.

S mindez Gianna Jessen történetéről jutott eszembe. A fiatal hölgyet a nemkívánatos terhesség hetedik hónapjában ítélték halálra. Anyja méhébe tömény sóoldatot fecskendeztek, hogy a magzata kívül-belül összeégve, holtan jöjjön a világra. Gianna azonban a csodával határos módon élve született. Nem fojtották meg, nem hagyták meghalni, mint korábban a társait, hanem kórházba szállították. Agya az oxigén hiányos állapot miatt súlyosan károsodott, három éves koráig nem tudott járni. Aztán elindul, járókerettel és lábgéppel. Ma úgy érzi Krisztushoz tartozik, Isten gyermeke. És körbejár a világon, hogy számon kérje a politikusoktól, a döntéshozóktól és az emberektől saját és sorstársai sorsát. Az értelmetlenül és oktalanul eltékozolt életeket. A kisfilm első 14 percében ő beszél, a fennmaradó négy percben balszerencsésebb sorstársai vallanak képekben némán. Ezt a részt csak erős idegzetűek nézzék végig, én magam nem vagyok az, ki is léptem az első képkockák láttán.

Van valami, amit zárszóként el kell mondanom. Ma amikor az emberi jogokra szokás hivatkozni, a magzattal való rendelkezés mint a nő alapvető joga jelenik meg. De ha a nők jogairól van szó — érvel Gianna — nézzenek rám. Egy tüzes fiatal nő áll önök előtt. Hol voltak a jogvédők, amikor az én jogaimról volt szó? Engem meg akartak ölni… — Úgy tűnik a modern világ élethalálharc, totális háború. Azok a szerencsések, akik egy egész életet élhetnek le valamiféle békés hátországban, tán nem is sejtik, nem is látják, nem is érzik, hol húzódnak a frontvonalak. Néha azonban szembesülnünk kell mindezzel. Néha nem árt meghallgatni a túlélőket. Ha valaki vállalkozik rá, ilyen szemmel nézze, s hallgassa végig Gianna Jessen történetét.