Karrier, divat, szex, szépség

– De kérlek! Hol élsz te?! Ma már nem ez a trendi! – hallom a csillogó pláza-nemzedék egy jeles tagjának fintorogva, és természetesen felháborodva tett megjegyzését. Az újságos stand előtt áll, s kevéssé képzettnek tűnő barátnőjével az aktuális kínálatot mustrálja kritikusan, szakértő módjára. Nem hibázhat. Hiszen minden a választáson múlik. A szeme elé táruló színes betű- és képkavalkádban már-már megkérdőjeleződik, hogy képes lesz jól választani. Látom az arcán a mohó várakozást, és a dilemmázás szörnyű terhe szinte golyóstollal rajzolódik homlokára. Látszik: vérprofi. Ő tudja, mire van szüksége, ő átlátja a rossz választás következményeit, ő érzi, mi itt a tét: trendinek lenni, (igen, trendinek, nem divatosnak) vagy nem lenni. Odapillantok a stand azon részére, amit ilyen bűvölten tanulmányoznak. Elcsípek néhány címet: „Olvasóink házi wellness-tippjei”, „Divat: Tíz rózsaszín bombázó”, „4 csodaleves diéta”. Ha pedig valaki a tudományt hiányolná: „Küszöbön a jégkorszak?” És a legjobb: „Az intelligens megközelítés – Amit a pletykalapokból sosem tud meg”. Megmosolygom. Nem tehetek mást. Mégis valamiféle huncut és cinikus kíváncsiság fog el, így felállok kávém mellől, és ráérősen odasétálok a standhoz. A döntésképtelen cicák mellé lépek és határozott mozdulattal leemelek egy lapot – nekem mindegy, melyiket, a lényeg, hogy céltudatosnak látsszak. Érzem magamon a lányok döbbent tekintetét, el sem tudják képzelni, milyen világmegváltó titok birtokában lehetek, hogy másodpercnyi gondolkodás nélkül képes vagyok a választásra. Fizetek a kíváncsiságomért (nem is keveset), majd visszaülök a gőzölgő fekete mellé, és a magam elé helyezett szerzeményemet bámulom bátortalanul. Jelen pillanatban elképzelésem sincs, mi vár rám, ha betekintek a tőlem oly távol álló társadalmi réteg Bibliájának fedőlapja mögé. Nem várok semmi jót.
Végül mégis legyőzöm rossz érzésemet, lenyelem a torkomban növekvő gombócot, és máris az első oldalon vagyok. Ízelítőt kapok itt mindenből: karrier, divat, szex, szépség – tanácsokkal bombáznak, megtudom, mi kell ahhoz, hogy a társadalom teljes értékű tagjának érezhessem magam. „Visszatért az aligszoknya, a forrónadrág, a mini, a paránysort. Ezen a tavaszon Beyoncé és Kylie is fedetlen lábszárral szaladgál.” Ebből a két mondatból én, szerény kívülálló több mondanivalót olvasok ki, mint azt a szerkesztő valaha hitte volna. Először is, az alapkoncepció: minden kétséget kizáróan a divat az egyik legfontosabb dolog a világon. Másodszor: nagyon fontos tudnunk, hogy az olyan nagy sztárok, mint a fent említett két hölgy, szintén ezt a divatot követik, vagyis pontosan úgy öltöznek, mint mi magunk. Így már nem is tűnik olyan távolinak a sztárok világa, nemde? Hiszen ha hasonlítunk rájuk, akkor már majdnem olyanok vagyunk, mint ők! Ergo: akár belőlünk is lehet sztár. Harmadszor: én biztosan nem leszek divatos az idén sem.
Lapozok. A divatáradat nem apad. „Táska nélkül soha: A kötelező darab zöld vagy sárga, bőr vagy vászon, és vállon viselendő!” – vágja az arcomba könyörtelenül a vastaggal szedett rózsaszín betűhalom. Itt már nincs mellébeszélés. Semmi ajánlat, semmi tanács. Kőkemény utasításokat olvasok. És a szövegben is benne van: kötelező. Valahogy mégsem érzek késztetést, hogy csapot-papot itt hagyva felugorjak, és az útba eső legelső üzletben zöld, vagy sárga bőrtáskákat aggassak magamra. Bocsánat, a vállamra. Merthogy oda kell. Kezdem elveszíteni a türelmem, egyre gyorsabban forognak ujjaim alatt a fényes papírlapok. Gasztronómia, ezotéria, utazás. Egyiptom, talizmánok, ráksaláta. Olyan távolinak érzem.
Felpillantok az újságból. A két lány azóta is a stand előtt álldogál – még mindig nem jutottak dűlőre. Míg a kevésbé rutinos lány arcára a gondolkodás kiváltotta fáradság telepedett, addig a másik ugyanolyan hévvel válogat, mint nagyjából fél órával ezelőtt. Kezében már négy zsákmány pihen, de láthatóan még nem tökéletesen elégedett. Aztán hirtelen felderül az arca, és frissen manikűrözött kacsójával leemeli az ötödiket. Mintha idáig ezt kereste volna, teljessé vált a kollekció. Büszkén vonul az újságoshoz fizetni, és szemrebbenés nélkül számolja le a borsos végösszeget. Neki így jó.
Becsukom a lapot. Azt hiszem nekem ennyi elég ebből a hetente-havonta adagolt kultúrából. Figyelem a lányokat, ahogy lassan billegnek tova a tíz centis tűsarkakon, és csak most fedezem fel: ők már a legújabb divat szerinti „aligszoknyát” viselik, a színben hozzá passzoló táskával és merész, kihívó felsőrésszel. Azt hiszem, nem tudtam őket átverni mondvacsinált határozottságommal, mert mikor elhaladnak az asztalom mellett, a Profi kritikus pillantással mér végig, s miközben szépen kihúzott szemöldöke a homloka közepéig szalad, halkan megjegyzi barátnőjének: „Ennek már úgyis mindegy!” És halkan kuncogva, fejcsóválva távoznak.