Schwarz puskája kissé balra hordott. Vagy az irányzék nem szuperált már helyesen, vagy a cső huzagolásával adódhattak gondok, mindenesetre ehhez mérten vette célba az orosz szakaszvezetőt, aki egyetlen villanást követően gyarapította a sztálingrádi hullák táborát, igaz nem akadt már senki, aki ezt számolja.
– Mein Freund! – kiáltott ki a teherautó sofőrje a saját kocsija alól.
– Megyek! – kezdett laposkúszásba Schwarz, keményen tartva az életet jelentő Mauser puskát. Tüzérségi gránátok fütyülése, Sturmovikok és Stukák alacsony búgása tette végtelen jeges kalanddá azt a pár métert, amíg ő is befurakodott az Opel Blitz alvázának árnyékába.
– Megfeküdt ez a rohadt szar – összegezte a sofőr.
– Nem ilyen időjárásra találták ki – bólintott Schwarz.
– Önmagában a németeket nem ilyen időjárásra találták ki. Szóval, mi a terved?
– A tervem az volt, hogy kövessük a te terved!
Békeidőben mindenképp számítana, hogy a sofőr gyilkos pillantást küldött, de valami meglepőbbet kéne mondani, itt és ekkor.
– Most mi van? – mélázott az alváz fekete jégcsapjain Schwarz. – Átkiabálsz, hogy bújjak be a teherautód alá, aztán nem érted, miért gondoltam, hogy te többet tudsz nálam.
– Az igazat megvallva, nem is tudom, hogy egy járművét vesztve kuporgó sofőr miért hitte azt, hogy a ruszkikra célba lövő fickónak több fogalma van, mint neki…
A sofőr ujjai kétségbeesetten jelezték agyának, hogy a legfelső gombok is be vannak gombolva zubbonyán. Rohadt hó, rohadt szél, rohadt kettő együtt, hogy telefújja a száját, és roppanósra fagyasztja a szemgolyóit, és ez az elmebeteg, dagadt, részeges berlini banda úgy ahogy van elfeledkezett róluk és itt kell megdögleniük ebben a mocskos…
– Megőrültél? – suttogta a gépkocsivezető, amint Schwarz ingre vetkőzve udvariasan átnyújtotta neki zubbonyát.
– Ahogy látom több szükséged van rá.
– Örök hálám, Vielen Dank, Danke Schön, Mein…
– Látod ott azt a csemegeboltot? Oda kell átverekedni magunkat.
– És akkor megússzuk? – próbálta reménytelenül olvasztani a telet a remény lángja. Schwarz pillantása el is fújta hirtelen. Persze, ekkora marhaságot kérdezni is kár volt, mintha a keletre indulás óta az összes ilyen megoldás nem azt jelentené, hogy újabb öt napig, öt óráig, öt percig biztonságban vagy, annál később dögölsz meg, meghosszabbítva saját éhezésed és fagyoskodásod. Igen, ezért rohadtul megéri harcolni!
– Van még kézigránátod?
– Nincs.
– Nekem is csak egy maradt már – emelték fel a lilásodó ujjak Schwarz saját példányát. – Szóval bevárjuk a következő szovjet őrjáratot, rájuk dobom és átrohanunk szembe. Megértettél?!
– Muszáj megvárni őket? – kérdezte erőtlenül a sofőr.
– Ahogy kifigyeltem, nem szabályos időközönként jönnek erre, de mindig csak négyen. Azokat pont leteríti a gránát, de ha egy őrjárat éppen ránk találna, miközben mi rohanunk át a…
Schwarz kékre dermedt csuklójából szinte kihallatszott a jég roppanása, ahogy meglendítette a gránátot, majd épp csak árnyékba burkolózott germán arcéle a gránát lángjában.
– Siess! – hagyta ott immáron elért biztonságos fedezékét az inges katona, ahogy figyelmeztetése hatástalan maradt. Át kellett karolnia és cipelnie magával a sofőrt, akinek rúddá dermedt lábai meg-megakadtak egymásban. – Dehogy fogsz meghalni! – torkolta le az akadozó beszédet. Meghalni? Még mit nem! Ezért botladozott át a jégen? Ezért jött vissza? Hát meg a francokat! Egy kicsit kell már csak nyikorognia a jégpáncélnak, még annyit se, és már… és… és elkezdi átmelegíteni az ember lába a cipő aljában felgyűlt vizet. Nem rosszak ezek a Wehrmacht bakancsok, ha egész eddig bírták az orosz telet!
A vörös napsugár alacsonyról intett búcsút az égen kergetőző hitlerkeselyűknek és sztálinhéjáknak. Alattuk a kereszt és a csillag arénájában bujdosott két férfi, Adolf Schwarz és Jürgen Minkowski közlegények, a sztálingrádi 84. sz. állami csemegebolt pultja mögött. Előbbi mondott volna bármit az utóbbinak, de az Opel teherautó vezetője már félrebeszélt. Azt hitte Adolfról, hogy a sógora. Hiába kapta meg már az ingét is, hiába próbálta átölelve melegen tartani, hiába közelítette időről-időre öngyújtója benzinlángját a fiatal katona arcához, rajta már semmi sem segített. Fázott persze ő is, hogyne fázott volna, lassan egy órája félmeztelen fürdőt véve az orosz januárban, de hát háború van, nem? Más katonáknak ennél rosszabb sors is adatott, hát még a civileknek, akik védekezni sem tudtak… Inkább csendben hálát adott még egyszer Istennek a fedezékért, aztán minden színben játszó felsőtestével a félig megfagyott sofőr fölé hajolt.
– Haver, ki kell mennem pisilni.
– Mi van?
– Mindjárt jövök, addig itt az öngyújtóm, tartsd melegen magad!
– Csak Frida…
– Ember, figyelj ide! Sztálingrádban vagy, nem otthon! Értesz? Ne fagyj meg! Mindjárt visszatérek – reménykedett abban, hogy a szavait érti is bajtársa, aztán nekiiramodott. Balszerencséjére egy egészen hosszú üzletsor árkádjai alatt vezetett útja. Fázott. Hiába mondogatta magának, hogy jobban bírja a sofőrnél, csak bekúsztak a bordái közé is a jeges ujjak, és minden egyes gyilkos simogatással csak közeledik a sofőr állapota, a kegyetlen fagyott valóság, amit nem, amit el kell kerülni! Ha a Wehrmacht katonája, keményen kiképezve, iszonyú próbatételek után, de csak eljutott a Volga partjáig, akkor hazafelé már csak könnyebb lesz. Minden rendben lesz, csak ez az átkozott fagyos víz ne cuppogna a bakancsban, minden egyes lépésnél. Nem baj lassacskán úgyis odafagy a láb a cipőtalphoz és megoldódik minden gond. Csak Jürgen legyen még életben, mire visszaér. Nem olyan sok már, itt a sarok. Benézvén megkönnyebbülten látta Schwarz, hogy egy teljesen jellegtelen, kihalt, szemetes belső udvarra vezet, ahová még a háború is elfelejtett bemenni. A lelassítás lecsavarta testének fűtését, első ízben engedvén a fagynak, hogy az megszédítse őt. Könyöke végigsúrolta a falat, fájdalommentes vérpatakot fakasztva belőle. A tél csodája. Lassan homlokát is nekivetette a romos ház oldalának, de előtte még egyszer gondosan körülnézett. Sem orosz, sem német sehol. Óvatosan körülzárta mindkét tenyerével a nemi szervét, amiképp a szégyellős kisfiúk teszik az anyjuk előtt. A hidegben még a pisi is nehezen akart folyni, de végül csak kibuggyant, felmelegítve az őt eltakaró kék kezeket. „Milyen gusztustalan” – gondolta Schwarz, ahogy a hipotermia lassan átfűtötte testét. Nem fázott már, sőt, kifejezetten megérintette a sztyeppe langyossága, ebben a kellemes, enyhén elmosódó képben. Még pár bizonytalan lépés, de hát ez a Jürgen csak nem buta gyerek. Biztos feltűnik neki, hogy ő még elidőzik itt egy keveset. Elnyúlni a jó meleg havon és régi ismerősként elköszönni az élettől… Még ha hamis papírokkal is, de mennyivel szebb így felkerülni a hősök emléktáblájára, mint valami koncentrációs táborban megdögleni.