A galamb

Egy vasútállomás peronjain töltötte a napjait. Amolyan szürke jelenség volt, bár napfényes időben lila és zöld színben csillogott a tolla. Nem ártott a légynek sem. Naphosszat járkált fel és alá a járókelők között, hogy a beton repedéseibe behullott kenyérmorzsát és más különféle finom falatot elcsenjen a szorgos hangyasereg elől. Ritkán reppent fel az égbe. Olyankor tette, amikor egy-egy kisgyerek vagy gonoszkodó felnőtt ráijesztett. Ekkor sem repült túl messzire. Általában a peron egyik lámpájára telepedett le és megvárta, míg a renitens illető távozott a helyszínről, majd visszatért a peronra és kitartóan folytatta kutatómunkáját az élelem után.
Mindig nagyon körültekintő volt. Tudta mikor kell odébb állni, és mikor lehet a megszokott helyen maradni. Minden ajtócsapódásra felfigyelt és ellenőrizte, hogy közeleg-e valamiféle veszély, vagy nem. Ha meghallotta a vonatfüttyöt, akkor inkább a távolabbi mellékvágányokra látogatott, mert tudta, ilyenkor vonat érkezik, a vonattal pedig ezer és ezer ember. Ennyi embert képtelenség lett volna megfigyelés alatt tartani. Inkább megvárta, amíg a tömeg szépen lassan eltűnt, majd visszaballagott „galambos” léptekkel az „éléstárhoz” és csipegetett egy jóízűt.
Amolyan magányos madár volt, aki nem nagyon szerette a társaságot. Egy barátja volt csupán. Hetente egyszer találkoztak. Mindig csütörtökön. Csütörtökön, pontban reggel kilenckor. Akár órát lehetett volna igazítani a csoszogó léptekhez, melyek jelezték a galamb számára eljövetelét. A szürke barát eljövetelét. Mivel a baráti összejövetelre ő is mindig szürkébe öltözött. Ez volt az ő közös színük. Talán ezért kedvelte őt a galamb.
A galamb végig figyelte társát, amint lassú lépteivel közeledett az állomás egyik kissé megkopott padjához. Leült a padra, behunyta szemét és várt. Ekkor a galamb odarepült hozzá a pad karfájára és ő is várt. Így vártak ketten a pályaudvar zajától átszőtt csütörtök reggeleken mindaddig, amíg a barát ki nem nyitotta szemét.
Egymásra néztek. Nyugtázták, hogy minden a megszokott kerékvágásban történik. A barát belenyúlt a zsebébe, és egy marék búzát vett elő. Lassan a galamb felé nyújtotta, aki elkezdte csipegetni a búzaszemeket. Megvárta, amíg a galamb az utolsó szemet is elfogyasztotta, majd kezeit az ölébe tette és elkezdett mesélni. Mindenféle történetet mesélt. Elmesélte, hogyan ismerkedett meg Fruzsinával az újságárus lánnyal, aki aztán később a felesége lett. Elmesélte Péter fia körülményes születését, és azt, hogy milyen nagyokat kirándultak ők hárman, Fruzsina, Péter és ő, a Mecsekben. Vagy amikor elutaztak Párizsba, hogy lássák a híres „Tour Eiffel-t”, nem is beszélve a Louvre üvegpiramisáról, de a ködös angliai esték sétái sem maradhattak ki a történetből, na és a velencei hajókirándulás.
– A szép évek emlékei – emlegette és sóhajtozott nagyokat. Olykor a galamb is vele sóhajtozott, mintha ő is a régmúlt után sóvárogna.
Amikor a barát befejezte történetét, a galamb enyhe gurgulázó hangot hallatva turbékolt a barátnak. Most ő mesélt és sóhajtott. És sóhajtott vele együtt a barát is.
Aki látta őket ezeken a csütörtök reggeleken, talán nem hitt a szemének. Ember és galamb beszélget. És jobban csinálják, mint az emberek egymás közt. Mindkettő időt hagy, hogy a másik elmesélje legszebb emlékeit. A tökéletes kommunikáció, és talán még értik is egymást. A szürke galamblelkű és a szürke lélekgalamb.
Csodacsütörtök. Így nevezték az állomáson dolgozók ezeket a napokat, mivel ez a két szürke jelenség színessé varázsolta „beszélgetéseivel” az unalmas pillanatokat.
A csoszogó léptek, a halk szárnysuhogás, a búza zizegése, ahogy kikerül a zsebből, a csipegetés, a karcos hang meséi, a turbékolás és a sóhajok. Milyen kevés is elég az élethez, hogy íze legyen!
Egy csütörtöki nap azonban nem hallatszott a megszokott csoszogás. A galamb is némán ült a villanyoszlopon. Nem volt búza, sem csipegetés. Nem szólt többé történet. Nem volt több turbékolás, és a sóhajok sem hallatszottak már. Nem volt többé barát.
Napokig látták még a galambot, ahogyan némán ül a villanyoszlopon és várja a barátot. Majd egy nap fogta magát és elrepült. Soha senki nem látta viszont. Azt beszélték, hogy felszállt az égbe barátja lelkéhez és ott maradt mindörökre.