Álmot láttam. Egy gyönyörű mező vett körül, mely virágokkal volt borítva. A virágerdő közepén a csodával. Te voltál az a csoda. Igen, amint megláttalak, tudtam, hogy csak is te vagy ki szívemet rabolhatja el, és életemet vezetheti az örök boldogság mezejére. Futni kezdtem. Kitárván karjaim akartam feléd evezni az illatos levegő szárnyain. Miközben egyre közeledtem feléd, nem tudtam levenni rólad a tekintetemet. Csak a szemedbe néztem. Mélyen. És olvastam belőle mindent, amit éppen akkor gondoltál. Elkeseredve kezdtem lassan lehajtani kezeim, s könnycseppekkel telt szemekkel kiáltottam feléd, SZERETLEK. De te nem válaszoltál, csak mosolyogtál. Láttam a szemedben azt a gyönyört, mit még soha. Azt a nyugalmat, mit árasztottál, de sajnos mindeközben gondolatban már válaszoltál. „Nem akarlak téged, ne haragudj. Ne sírj, jön majd a másik, ki téged fog választani. Viszlát, örökre” Legyökerezett lábakkal torpantam meg előtted, s térdreborulva kérdeztem. „Miért?” De te nem válaszoltál. Két kicsiny kezed segítségét kérve emelkedtél fel ülő helyzetedből. Odaléptél hozzám, s arcom megsimogatásával jelezted a búcsút, melytől mindvégig féltem. Képed szertefoszlott, és én még mindig az álmom fogságában vagyok. Sírok, csak sírok és nem mozdulok. Ennyi volt vége. Nem ébredek fel soha többé, hisz értelmét vesztette az élet. Mégis. Szörnyű fájdalommal ébredtem másnap reggel, s első mondat mi elhagyta számat. Az volt. SZERETLEK TÉGED. Nagy csönd. Körülnéztem. Anyám arcát véltem megpillantani. Sír? De miért? Hisz itt vagyok, csak álmodtam. „Édesanyám miért sírsz?” Kérdeztem tőle, de ö csak sírt tovább, mintha meg se hallotta volna szavaim. Ekkor megöleltem, de lehet, hogy ezt nem kellett volna. Egyszerűen átsiklott rajta a kezem. Visszanéztem az ágyamra, és megrémültem. „De hisz ott fekszem. Ez hogy lehet?” Meghaltam volna a fájdalomba? Mi csak egy álom volt? Ez lehetetlen. Nem lehet. Borzalmas volt tapasztalni azt, hogy egy szerelem miatt hagytam itt ezt a világot, s vele azt az embert, aki mindenkinél jobban szeretett és én ugyan ilyen érzésekkel szerettem őt viszont. VISZLÁT ÉDESANYÁM, VISZLÁT!!!
7 hozzászólás
Szia!
Érdekes, különleges írás. Elgondolkodtam, de nagyon. A címválasztást viszont egyáltalán nem értem.
Üdv.
Szia!!
Köszönöm, örülök hogy olvastad, és véleményezted, ez sokat segít…
A cím, kifejezetten az érzésre akar utalni…magára a szerelemre, mely talán lehet olyan erős hogy egy álmodott éjszaka után nem kel fel az ember….
Szia!
Értelek, ám nekem a cím akkor sem stimmel, bár így már kicsit másképpen olvastam el újra. Amúgy nagyon megfogott írásod hangulata.
Sajna mást nem tudok hozzá fűzni….amikor megszületett, ez volt a legjobb megoldás….kézenfekvő volt….
Kedves és tehetséges alkotótársam!
Ismét csak annyit, értelek, és azért gratulálok, mert bizony sikerült elgondolkodtatnod. Nagyon jó ez a próza.
Kedves Atreyou!
Egyetértek Arturral. Igen érdekes és elgondolkodtató írás.
Én azt hiszem, sikerült megértenem a cimet, de ha még sem, akkor csak írd meg nyugodtan.
A szerelmet tartod gyilkosnak, aki nem csak gyönyört, hanem kétségbeesést, és fájdalmat is tud okozni. És valóban sokszor előfordul, hogy valaki feladja a harcot, mert a szerelme elhagyta, és nem találja azt az értelmet, amiért eddig élt.
Aztán pedig a gyengeséged tartod gyilkosnak, mert nem volt erőd szembeszállni vele, és ezért vesztett el az az ember, aki téged a legjobban szeret.
Remélem, jól értelmeztem…..
Üdv.:
Myrthil
Kedves Myrthil Tiller!!
Egész jól kiérezted a mű lényegét, azt az egy pici hibát leszámítva, hogy nem is szált vele szembe a "főhős", hiszen nem is tudta, hogy meghalt. Ő is meglepődött…
Köszönöm, hogy megtiszteltél avval, hogy olvastál, és véleményeztél.
Üdv. Atreyou