A kiválasztott

Ülök az erdei lak egyetlen pici szobájában. Lassú minden mozdulatom. Egész nap jártam a vidéket, láttam megannyi virágot, állatot és, mint mikor egy kiszáradt szivacs a vízcsap alá kerül és megszívja magát vízzel, én is úgy szívom magamba az erdő illatát. Nem tagadom, fáradt vagyok. Bakancsomat kifűzöm, és lábamat megszabadítom a kínzó szorítástól. Két- három percig némán nézem az asztalon pislákoló petróleumlámpát. Lenyúlok a szék mellé, s néhány másodperc múlva a kezemben tartom a pipámat. Zsebemből előhúzom a dohányt, majd miután megtömtem újra a zsebem felé téved a kezem és előveszem a gyufát. Az apró skatulya kissé meggyötört állapotban van, úgy látszik, nem jól tűrte a kövek túlzott közelségét. Megnyomom az egyik végét és tétovázom azon, hogy melyik legyen a következő áldozatom. Végül a többieknél vastagabbnak tűnő szálat választok ki. Olyan csend van, hogy a sercegés, amit a gyufa feje kelt már-már zavar. Egy erőteljes sercegés jelzi, megadta magát az elszakított fadarab. A dohány illata szétterül a lakban. Előveszem a táskám mélyéről a kulacsomat, melyen szintén látszik az idő vasfoga által harapdált seb. Kinyitom, majd egy határozottan nagy kortyot nyelek. Elégedetten csettintek: – Ez igazi skót viszki.

Mivel teljesen el vagyok zárva a külvilágtól – a legközelebbi település is úgy huszonöt kilométerre van-, így tudom senki sem fog zavarni magányomban. Magam választottam ezt, mivel besokalltam. Meguntam a város rohanó, s egyszersmind gyilkos valóját. Itt az erdő mélyén távol vagyok mindentől, de jól érzem magam. Odacsoszogok az ablakhoz, a lemenő nap vörös korongja mögött gyülekezni látok néhány viharfelhőt. Nincs semmi körülöttem, csak a természet. Látni a lemenő nap sugarait, a fák lombjain megszűrve, fenséges. A természet ezer és ezer csodát rejt. Például tegnap, ahogy az egyik tisztáson ülve figyeltem a hangyákat: szorgosan gyűjtögettek, mindent, amit hasznosnak vélnek. Erejüket nem kímélve cipelik, a náluk sokszor nagyobb leveleket és apró morzsákat. Hasztalannak tűnhet ez a vesszőfutás az életért nap, mint nap, bár ha belegondolunk mi emberek is ugyanezt tesszük. Megdörren az ég, most már az egész horizont szürkébe burkolódzott. A szél egyre erősebben fúj, ebben a pillanatban elkezd szakadni az eső. Kulcsomat ismét meghúzom, valami belső hang hatására, hívására úgy érzem, el kell hagynom hajlékom. Engedek a késztetésnek. Nyújtózom egyet, majd elcsigázott lábaimra gumicsizmát húzok. Az esőkabátom ott lóg a fogason, belébújok, és kezembe veszem az elemlámpát. Lecsavarom a petróleumlámpát, s kilépek az ajtón.

Erre azért nem számítottam. Az eső egyre sűrűbben esik. A szél tudomást sem vesz kabátomról, a csontjaimig hatol, s arcon vág. Legutoljára tizenöt éves koromban csaptak arcul -az apám-, neki akkor eltörtem a kezét. A szélnek nincs keze, így nem tehetek mást, mint szembeszállok vele. Haladok előre, s egyre mélyebb nyomokat hagyok magam után. A fák lassan megtörnek a szél csapásaitól. Felnézek az égre: egyszerre szép és hátborzongató a szín melybe az ég fest. Elkezdek futni. Egy kiálló gyökér darab gáncsot vet nekem, s én belekóstolok a sárba. Feltápászkodom és az egyik kabátujjammal törölgetem az arcom. Nem akartam iszapfürdőt venni. Fájdalmasan nyomogatom a szemem fölött, majd megnyugszom, nem vérzik, bár a földön megannyi üvegcserép hever. Körözgetek néhányat a karommal, majd az elemlámpa keresésébe kezdek. Próbálom újra és újra bekapcsolni, de az megmakacsolta magát. Halkan káromkodok egyet, majd folytatom utam. A pára sűrűn száll fel a földről, mivel egész nap nagyon meleg volt. Az égen kötelességtudó juhászként terelik a villámok a viharfelhők szapora nyáját. Nem futamodhatok meg. Egyre szól a fejemben egy régi nóta, mely nem enged meghátrálni:

„……………Menj tovább, menj tovább, át az éjszakán………….”

Kifele haladok az erdőből. Erős fényt látok tőlem nyugatra. Egy hosszú fénycsóva, mely fölött valami forog.

Nem, nem lehet az!- suttogom

Villámcsapásként ér a félelem energiája, de nem hátrálok a bizonytalantól. Közelebb és közelebb merészkedem az ismeretlenhez. Az eső nem kis meglepetésemre gyengül, ahogy a fény és a köztem lévő távolság csökken. Jól kivehető az űrhajó, sejtésem az avarban megbúvó kígyóként tekeredik körém. Lassan szorítja el torkom. A méterek fogynak, az agyam ismét kerget egy régi dalt:

„……………Pörög a film a szemed előtt……………”

Beérek a fény külső részébe, s mintha a fejemben egy jós lakozna. Életem meghatározó képei peregnek le előttem:

Látom születésem pillanatát, ahogy az orvos elvágja a köldökzsinórt, majd anyám kebelére tesz. Ő verejtékes, meggyötört, ámde csillogó arccal megcsókol.

Látom első tétova lépéseimet, bizonytalanságomban valahányszor átbukok a körülöttem szétszórt játékokban.

Következő filmkocka anyámék elvesztése. Előttem van, ahogy a rendőr áll az ajtóban, s a nagyszüleim egymás vállán sírnak. Még ebben a tudatállapotomban is megborzongok

Megcsillan előttem, első gyermekem születése. Mellkasomat forróság önti el.

Az űrhajót övező fény közepén állok, s hihetetlenül álmos vagyok. Lecsukódik a szemem, lebegek A filmem itt megállni látszik. A külvilág megszűnik létezni számomra.

Ébredek, vagy éledek?
Nem tudom!
Szemhéjaimat mázsás köveknek érzem. Erőlködve nyitom ki a jobbat, de az visszazuhan.

Gyerünk! – kiáltani próbálok, miközben a szám sem nyílik ki. Próbálom újra és újra, míg végül alávetik magukat akaratomnak.

Kinyitottam őket.
Fellélegzem.
Bár szemeim nyitva vannak, látni nem látok. Jónéhány perc is eltelik, mire elkezd oszlani a fehér semmiség, s kezdek körvonalakat látni. Nagy levegőt veszek, de orromat csakhamar betölti egy kellemetlen szag. Nem tudok rájönni mi ez, de szemeim legalább már az én irányításom alatt vannak. Megemelném a kezeim, de bele kell törődnöm, hogy le vagyok kötve. Mindenhol csontfehér falakat látok. Érdekes formájú a helység. Egy ellipszis közepén fekszem. Most már hallok is, leginkább egy pityegés üti meg a fülem, olyan, mint egy EKG. Megmozdítom fejem, de csakhamar rájövök ez nem volt jó ötlet. Egy éles, jelzőcsengetés hallik. A tárgy, amin fekszem hirtelen majdnem függőlegesig, emelkedik, majd visszamegy körülbelül negyvenötfokos szögig.

Kinyílik az ajtó és belép rajta négy különös figura. Nem szólnak egy mukkot sem, csak odalépnek hozzám és elkezdenek matatni körülöttem.

Mit csinálnak velem?

Halkan pusmognak valamit egymás között, nem emberi nyelven valószínűleg. Ez nem lenne meglepő, hisz külsejük sem éppen átlagos. Mindenki azt hiszi, hogy az idegenek pici, zöld lények, nagy gülü szemekkel.
Tévednek.
Ki mondta, hogy ők az idegenek? Lehet, hogy ők régebben léteznek, mint mi?
Igaz nem apróak, nem zöldek, de nem is földiek az egyszer szent. Barna csuklyát viselnek, lehetnek úgy 170 cm magasak, ha nem tudnám, hogy nem földi lények azt is gondolhatnám emberek.
Még mindig nem szólnak egy szót sem, én kérdeznék ugyan, de testem kikapcsolt. Körbejárják az asztalt, majd egyikük apró fényes tárgyat vesz elő. Kezem felé irányítja, és néhány másodperc elteltével szúrást érzek. Nem vért vettek, mert nem látok semmi kémcsőre hasonlító tárgyat náluk.
Megjelöltek?
Hát mi vagyok én? Egy marha? Igen az! Miért kellett nekem otthagynom a várost?
Ezek költői kérdések maradnak.
Érzem ahogy valami kúszik végig a testemben.Amerre csak jár égető, csípő érzést hagy maga után. Minden apró zugomat bejárja.
Mi a franc ez?
Testem lassan engedelmeskedni látszik. Legalább is annyira, hogy fejem megtudom mozdítani. Nézem, hogy mit néznek.
Egy istenverte monitort bámulnak.

– Jó a műsor? – próbálok viccelni, de ebben a pillanatban megakad valamin a szemem. Amit ezek néznek, az nem más, mint a testem belülről.

A hányinger kerülget. Soha sem bírtam a biológia órákat, most meg főleg nem, hogy én vagyok a "preparátum".
Látom a szívemet, a tüdőmet, az összes belső szervem, majd a vénáim, a gerincem…………..majd egy éles fájdalom hasít ismét belém, és a műsornak vége. A monitorról eltűnik minden.
Felém fordulnak.
Jobbról a harmadik közelebb lép hozzám, majd annélkül, hogy száját mozdítaná – van egyátalán szája?- beszélni kezd.

– Üdvözlöm a Peace fedélzetén! A nevem Xeron, én vagyok ennek a felderítő egységnek a vezetője.
– Mit csinálnak velem? Engedjenk el!
– Nem tehetem!
– Miért nem?
– A tudás hatalom. A tudás veszély.
– Engedjenek el!!!!- ordítom
– Nos valamit tudnia kell ! Mi a Nap nevű bolygóról jöttünk, hol már néhány milliárd éve élünk.
– A Napról? Na ne nevettesen már!!! Ott elégnének.
– Mit tudnak maguk a Napról? Semmit. Ez a bolygó, a Föld csak egy azon bolygók közül, melyeket mi hoztunk létre. Mi a Tarronok.Hogy mi céllal? Szigorú szabályok szerint élünk születésünktől kezdve. Életünk első kétszáz évében emberek vagyunk mi is. Tanulunk, fejlődünk, s mikor ez a tanulóidő eltelik, a tanács elé kerülünk. Igen, a tanács elé. Ők döntik el érettek vagyunk-e arra, hogy egy beavatási szertatás után Tarronok lehetünk-e, vagy kárhoztatunk embernek maradni, ujjászületve a Földön emlékeinket törölve, abban a hitben tartva minket, hogy van értelme létünknek. A Tarronok tanácsának legidősebb tagja mintegy 5 millió éves, neve Rampalgo. Most mondhatná, ha több milliárd éves a történetünk, akkor hogy-hogy csak 5 millió éves a legidősebb tagunk. Nos, ez azért van, mert a mi világun sem tökéletes. Ciklikusan visszatér hozzánk egy pusztító, ami megtizedel bennünket.
– Ez engem nem érdekel!
– Várjon ! Mindjárt megérti miért vagyunk itt. A Föld kezd túlnépesedni, sokan vesztik el abbéli hitüket a Tarronok közül, hogy megállítható ez folyamat holmi világméretű járvánnyal, vagy újabb háborúkkal. Egyre több olyan megoldási lehetőséget tárnak elénk tudósaink, melyek lényege a Föld teljes megsemmisítése. De! Egyetlen rendszer sem irányítható onnan megfelelő egységek nélkül. Keresünk olyan embereket, kik bár nem voltak arra alkalmasak, hogy Tarron legyenek, itt a Földön mégis feladatot lehet rá bízni. A kolonia irányítását.
– Ha nem vagyunk alkalmasak Tarronnak lenni, akkor miért nem ölnek meg minket?
– Önök fontosak nekünk. Fogja fel úgy, hogy a civilizáció eme formája csak egy laboratórium a Tarronok számára. Tökéletesítenünk kell még jobban az embereket, hogy egyszer talán ismét teljes legyen a Tarron birodalom. Hogy miért? A válsz egyszerű : mi sem vagyunk egyedül, nálunk is vannak fejletebbek……..Készülnünk kell egy esetleges összeeskűvésre, mely porig alázhatna minket.A tanács eltökélt szándéka az ózonpajzs teljes megnyitása, előidézve egy világ pusztulását, és egy másik születését. A másik szándék az, hogy néhányat a földikből meghagyni, kik érdemesek arra, hogy tán vezetői legyenek az új világnak. Nem kérdezzük Őket, csak kiválasztjuk és újjáélesztett világ vezetőivé tesszük meg. A tapasztalataink szerint minden egyes vezető képes lenne törölt emlékeiben is kutatni múltját illetően, de ennek az esélye elenyésző.

A másik három felé fordul, Ők elismerően biccentenek…….

– Nos, Ön az egyik vezetőnk. Nemsokára felébred és az égvilágon semmire sem fog emlékezni, emlékeit töröljük. Kellő időben úgyis fel fogjuk venni a kapcsolatot ismét.

Kiad néhány utasítást és távozik a helyiségből. A másik három közelít felém…….hirtelen elalszom………

Következö emlékképem az erdő…….Futok az esőben ismét, kapkodom a levegőt. Elérem a házam, hol lobog a tűz. Mindenhol arctalan csuklyások vesznek körül. Felordítok!!!!!!!

– Mi a baj drágám? – kelteget kedvesem, s törölgeti arcom, mely úszik az izzadságban
– Hagyjanak!!!- üvöltöm, még nem vagyok magamnál
– Megijesztesz!
– Tessék?- kezdek eszmélni- hol vagyok?
– Mellettem drágám! – nyugtatgat Éva- megint rosszat álmodtál?
– Igen! Én ezt már nem bírom tovább, minden éjjel elvisznek!!!
– Kik?
– Á, csak egy rossz álom! Kimegyek a mosdóba, összeszedem magam!
– Menj csak!

Kimegyek a fürdőbe megmosom az arcom, pulzusom kezd normalizálódni. Törölni kezdem magam, de megakad valamin a szemem. Jobb alkaromon apró heg, mint egy tűszúrás………hang nélkül felsikítok

Elfog a rettegés.
A Nap már felkelőben, széles sugarakban ereszkedik alá a fény…………egy Tarron összeesik, elkárhozik a földi létre………

(a szerző megjegyzése: a műben található két idézet a Pokolgép együttestől származik)