A Rémkirály, most

Mottó: „Nem írtam soha, csak hittem, hogy írok, nem szerettem soha, csak hittem, hogy szeretek, csak vártam, egyre vártam a zárt ajtó előtt.”
(Marguerite Duras)

Minden épp olyan most is, amilyennek megszokhattad. Az egyetemisták ismerős mocorgása körülötted, a kényelmetlen padok, az iskolaszag, a várakozássá fokozódó esti pilledtség. A szétosztott angol-magyar novella kézirat-susogása, a hideg neonárnyékok. A tanár úr bölcs, fénylő koponyáján felborzolódó hajszálak, szemüveg mögül előcsillanó, szelíden csúfondáros manószeme, évek-hajlította vállán a kopottas, barna zakó.
A szokásos fordítói szeminárium, az ismert szereplőkkel és veled, az ismert kívülállóval. A perceknek tűnő másfél óra, ami továbblendíti a hétköznapokat a várva-várt péntek délután felé.
Bár ma nem vagy itt igazán… Kavargó gondolataid elől menekültél az iskolapadba. Hátha megtorpan végre az önmagába kanyarodó, néma monológ. Hátha másra figyelhetsz végre egy kicsit…
– Mai témánk a „Rémkirály”, Angela Cartertől.
Szóval, mese felnőtteknek. Először magyarul, aztán angolul. A Goethe-féle Villikirály átdolgozása. Ez jó lesz. Megnyugszol majd tőle. Mindent elfelejtesz. Mindkettejüket.
A tanár úr hangja mesélő tónusra vált. Dorombolóan halk, elzsongító. Huszonöt csodaváró kisgyerek ül most a szemináriumi teremben, pisszenés nélkül.
Nehéz, barokkos mondatok. Nem lehetett könnyű megküzdeni velük. Indákként vonaglanak a szavak, haldokló őszi erdő fonódik köréd, lassan lépkedsz a ködben, didergő fák között, nyálkás leveleken, a tanár úr halk hangját követve.

„…úgy érzem, mintha hálóból szőtt házban járnék. Bár gyengén fújt körülöttem a hűvös szél, mely – bár tudtam volna ezt akkor! – , mindig a te jöttödet jelzi, azt gondoltam, rajtam kívül senki sincs az erdőben.”

Helyben vagyunk. Már megint. Ugyanott, ahonnan elindultál: önmagad ösvénye szorosra csavarodik körülötted, akár a Rémkirály rengetege. Hogyha tisztás nyílik, ott ő maga vár rád. A te Rémkirályod. Ötvenöt évesen, súlyosan, bánatos-barna zsidószemével.

„Elmosolyodik. Leteszi sípját, bodzafából készült madárcsalogatóját. Visszautasíthatatlan kezét rám helyezi.”

Nikotintól sárgálló ujjai mozgékonyak, érintésük zenét csal elő a száraz fából. Üdvözlő ölelése eltol magától. A füled mellé pusszant. Keze nem nehezedik rád súlyosan, habár ellenkezést nem tűrő. Akaratod dacosan hánykolódik alatta, aztán csitultan simul ujjai alá, akár egy formálódó szobor márványteste. A Rémkirály Pygmaliont játszik veled. Új ruháid helyette ölelnek, de nem váltak még a bőröddé, Galatea. Új szokásaid sem. Akarod egyáltalán, hogy így legyen? Vagy az ő kezét vonnád magadra inkább, hogy meztelen bőrödet érintse?
Rémkirályod kedélyes fajta. Gyermeklelkű és könyörtelen. Lépést tartasz vele a Liget elhanyagolt ösvényein. Együtt karoljátok át öreg fák hámló derekát, egymás keze után tapogatózva; nagy, húsos taplógombát tör neked, és bíztat, hogy kóstold meg: ehető. Porladó padon ültök a félhomályban, és ő halkan régi időkről duruzsol: nagykalapos hölgyek andalognak fess ficsúrok karján, lendül a hajóhinta, rebben a szabadnapos cselédlány szoknyája, matrózruhás gyerekek kuncognak a liliputi színészek esetlenségén, és végül – a szómágus hívására – kizakatol a múzeum kapuján, füstösen és feketén az öreg 424-es.
Veszedelmes rímekkel játszik, noha tudja, nem vagy szabad. Radnótit szaval a nyáresti teraszon, mécses csöpp fényénél, míg társadtól egyetlen vékony függöny választ el benneteket. Arca ívét árnyék-tánc lágyítja, szájából felizzó parázs csordul eléd.
„…már esik is kinn
vesd le az inged,
mossa az eső
össze szívünket…”

Forró, vékony fémszálak szövődnek vágy-kalickává: érzed a veszélyt. Tüskéssé gömbölyödsz, József Attilát sisteregsz válaszul:

„Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám…”

Hangodra kapcsolódik a Rémkirály hangja, rikoltó sámánként kántáltok már mindketten, szemetek ég, arcotok vonaglik. Miféle szellemeket szólítotok? Jelenlétük borzolja karodat.
A tanár úr elhallgat. Az olvasást a mókás arcú, fiatal tanársegéd folytatja, pattogós, nagyon is evilági stílusában. Felmerülsz belső tavadból, lábadra még mindig súlyosan fonódnak a hínár tüskés szálai. Nagy levegő.

„…Vonzódtam öleléséhez, de jaj! Tudtam, ezek az ágak, amelyekből a csapdáját fonja. Ártatlanságában nem is vette észre, hogy vesztemet okozhatja, de én az első pillanatban, ahogy megláttam, tudtam, hogy a Rémkirály bántani fog majd engem.”

Bántott és bántani fog. Bár kezet sosem emelne rád. Volt gyerekszobája. Sebeket osztani másként is lehet: öntörvényű, kíméletlen szavakkal, okkal és ok nélkül. Aztán másnap zaklatottan és betegen kuporogsz az ágyadban, a hívását várod. Fogadkozol, hogy többet nem állsz szóba vele. Hogy nem érdekel. Dacosan húzod magadra takaródat, amikor meghallod az msn pittyegését. Nem, nem és nem! Kezed már a billentyűzeten babrál. Ő az. Mintha semmi nem történt volna. Játékosan, elfogadón, humorral. A vén strici. Káromkodsz, elolvadsz és megbocsátasz, míg társad apró tüskésségeit sértetten hordozod sokáig.
„Nem szégyelled magad? – ez az anyukád hangja; felettes énnek is szokás nevezni. – Más a seggét verné a földhöz egy ilyen rendes férjért, te meg…”
Te meg.
Igaza van. Szeretsz és szeretve vagy. És mégis…
„Aaaablaaakombaaa, aaaablakooomba besüüüütött a hóóóóldviiiilááág… akiiii kettőőőőt, hááármaaat szereeeet, soooosincs arraaaa jóóóó viiilááág!” – húzza a füledbe egy cigányprímásba oltott, csúfolódó kobold.
Állkapcsod megfeszül. Hang nélkül ordítasz.
„Elég már!”
Dehogy elég. Egyre többet és többet akarsz… Sunyin belopódzni a gondolataiba, az érzéseibe, az ágyába… Vagy mégsem? Kalandvágyó marha.
A Rémkirály szándékait azonban nem ismered. Profi rejtőzködő. Nemcsak a beszéd, a hallgatás királya is. Lebegtet. Nem tehet róla, így működik… Közelít és távolít. Vakmerő tettekre piszkál. Megfejthetetlen.
Mindegy is. Te itt nem nyerhetsz. Akármi történik, nyugtalanságodtól nem szabadulsz. Ha nem ezért, akkor azért…

„Hajtsd fejed a térdemre, hogy ne láthassam zöldes szemed befelé forduló napját.
Reszket a kezem.
Külön fogok venni két hatalmas maréknyit susogó hajából, ahogy itt fekszik félálomban, féléberen, kötelet fonok belőlük, nagyon lágyan és óvatosan, nehogy felébredjen, esőfinomságú kezemmel megfojtom velük.”

…Mi?! Ennek a nőnek elment az esze! Azt hiszi, így megszabadulhat?! Hogy csak úgy lemoshatja őt magáról?! Nem érzi, hogy beleolvadt és lassan elhamvad? Hogy Rémkirálya varázsától nem válthatja meg magát senki…
Pontosan tudod. Magadban hordozod őt, még ha soha egy ujjal nem is nyúl hozzád! Véred cseppjeiben szól madárcsalogató sípja. Nem némíthatod el kedved szerint.
A neonfény kialszik. Az utcán nyirkos, tejfehér köd.
Haldokló őszi erdő.

2008 novembere -2009 januárja