A Szakadék

Hazafelé tartott, fejében kavarogtak a gondolatok. Talán érezte azt, hogy kapcsolatukban nem minden tökéletes. Sétált, bár az eső sűrűn esett. Zaklatott volt, arcát hűsítette a halántékán lecsorgó víz. Az utca végén jobbra fordult és megállt a 17-es számú ház előtt. Lábait mázsás köveknek érezte, s nem tudott erőt venni magán, hogy végre elinduljon felfelé. Csapzottan lépett be a jó öreg körfolyosós épület kapuján, máskor elszörnyülködött volna az omladozó falak, a málló vakolat láttán, de most valahogy nem érdekelte. Odalépett a postaládához, kinyitotta. Kivette a leveleket, majd felbattyogott a lépcsőn. Kutyája hangos csaholással tudatta mindenkivel, hogy gazdája megérkezett. Lehúzta cipőjét és a szobájába ment átöltözni. A konyhában egy cetlit talált:

„Ebéd a sütőben, egyél. Sietünk.
Csók: Anya.”

Szedett magának, leült az asztalhoz és átnézte a leveleket:
Számla, szórólap, számla… és ekkor akadt a kezébe egy neki szóló levél. A feladó helyére csak egy vérző szív volt rajzolva.
Arrébb csúsztatta a tányért, majd villámgyorsan kibontotta a borítékot. Elkezdte olvasni miközben rágyújtott. A lány e levélben közölte vele, hogy vége. Úgy érezte, hogy kapcsolatuk az eltelt idő során kezdett egysíkúvá válni és rájött arra, mást szeret. Mérhetetlen fájdalmat és dühöt érzett.

Mérges volt azért, mert tudta nem viselkedett vele úgy, ahogy megérdemelte volna. Esténként kimaradozott, ha mégis együtt voltak beszélgetésük sivár és egyhangú volt. Egy belső hang hatására olyan érzése támadt, hogy nincs maradása. Felöltözött, majd a cetlire odaírta:

„Majd jövök.”

Becsapta az ajtót és a könnyeivel küszködve lerohant a lépcsőn. Szakadt az eső. Elkezdett futni, nem figyelt semmire és senkire. Sírt. Hirtelen megállt, vele szemben egy kocsma fényei villogtak. Bement, majd miután összeszedte magát rendelt. Jó néhány felest és kísérőnek sört legurított a torkán, de ettől sem érezte magát jobban. Nem, mert gondolkodni, mert félt az emlékezés gonosz szellemétől. Ránézett a falon lévő órára, mely este fél kilencet mutatott. Fizetett, s meg – megtántorodva elindult a kijárat felé. Az összeroppanás szakadéka közel volt hozzá. Ebben az elkeseredett és ittas állapotában arra gondolt, hogy ennél rosszabb már nem lehet, és elgörbíti ezt a borzalmas estét. Belépett a diszkóba, a vibráló fények szinte blokkolták az agyát. Néhány perc múlva pár furcsa figura lépett oda hozzá. Látszott rajtuk, hogy mindjárt „elszállnak”.

– Tesókám, tuti jó anyagunk van!
– Nem kell!
– Na de tényleg frankó az áru! Ettől elfelejted a világ összes gondját.

Társai e közben pörögtek, és hangosan röhögtek valamin.

– Mennyi?
– Neked három és fél ezer.

Gondolkodott, majd elvigyorodott.

– Adj egyet!
– Tessék.

A fiúk kikísérték a WC-be és voltak olyan „segítőkészek”, hogy még fel is szívták neki. Belőtte magát. Néhány pillanat múlva szemére rózsaszín köd ereszkedett és szabadnak érezte magát. Ez a kellemes érzés csak pillanatokig tartott. Míg mást „bepörget” az anyag, rajta csak rontott. Képzelgett és zokogott. Kirohant a kőrútra, és lélekszakadva rohant. Forgott vele a világ és liftezett a gyomra. Egy árva porszemnek érezte magát a létezés sivatagában. Megtorpant. Szinte felkínálta magát a lehetőség, hogy végleg a feledés szakadékának mélyére vesse magát; egy híd előtt ált. Elkezdett mászni, s mikor már a híd felénél tartott az elsőnek riasztott rendőrök megközelítették őt. Az időközben összeverődött tömegből volt, aki ugrásra bíztatta. A mentőorvos és a rendőrök órákon át próbáltak a lelkére beszélni, de úgy tűnt, hogy nem lehet visszatartani az ugrástól. Megszédült, s talán ettől, talán nem, de rájött, hogy nem tud szembenézni a semmi mélyén, némán álló halál „szolgájával”. Átfutott rajta számtalan gondolat, majd mégis engedett a győzködésnek. Miközben a tömeg egy emberként figyelte őt, egyre közeledett a biztonságos talaj felé.
Ismét feltört belőle a keserves sírás. Szinte másodpercek alatt már robogott is vele a mentő a korház felé.

Csak remélni tudjuk, hogy sikerül neki átvészelni ezeket az időket és abban is csak reménykedhetünk, hogy ismét megtalálja önmagát és a helyét a világban. Talán egyszer megtanul hinni az emberekben, s tud még igazán, szívből szeretni.

1999. 11. 10