A szolgálat

Bendegúz kinyitotta a szemét. Megint egy új nap, egy párás, fülledt nyári reggel. Feltápászkodott, hangosat ásított, megropogtatta a derekát. Középkorú vöröses fickó volt, a feje tetején és a ritkás bajuszában már néhány ősz szál már megjelent, de azért még felkeltette a lányok figyelmét. Az átelleni fekhelyen az Öreg is ébredezett. Nagyokat szuszogva, nyújtózkodva cihelődött. Hát bizony, ilyenkor már érezte az évek súlyát. De hát a szolgálat, az szolgálat! Kihúzta magát, szálegyenesre, nehogy már ez a nyálasszájú azt képzelje, hogy ő már nem képes ellátni a feladatot! Kettőjükre volt bízva az egész telep őrzése. Nem kis felelősség, mostanában elég sűrűn előfordult, hogy a környékbeli kóbor bandák ólálkodtak a kerítés körül. A Főnök is megmondta: – Figyeljetek jól, fiúk! Aki a határ közelébe merészkedik, olyan leckét kapjon, hogy elmenjen a kedve a sompolygástól! – Ők pedig igyekeztek megfelelni a bizalomnak.

Kora fiatalságuktól mindig azt sulykolták beléjük, hogy a Főnök szava parancs! Az ellen nincs apelláta, nincs vita, nincs kibúvó. Ha kell, az életük árán is meg kell védeniük a Telepet. Ennek fejében mindent megkaptak. Sokan irigyelték tőlük a kitűnő ellátást, kényelmes szállást, bőséges, gyakori étkezést, nem is beszélve a gondos orvosi ellátásról. Néha egy-egy csavargó először távolról, aztán közelebb óvakodva, be-bekukucskált a kerítés résein, éhes, irigy pillantásokkal fürkészve a benti világot. Olyankor letértek a megszokott járőrösvényről, és határozott léptekkel közelítettek a pimasz ólálkodó felé. Ez többnyire elég is volt, a kíváncsiskodó jobbnak látta sietősen odébbállni. A bátrabbja esetleg a bajusza alatt mormogott valamit, de szembeszállni az őrséggel egyik se mert. Ez a félelemmel vegyes tisztelet sajnos idővel olyan méretet öltött, hogy még a környékbeli lányok is messze, nagy ívben elkerülték az elzárt területet, Bendegúz legnagyobb bánatára. Pedig de sokszor eszébe jutott, milyen jó lenne egy csinos vörös, szép barna szemekkel… De hát nem lehet!

A mai körútjuk unalmasan kezdődött. Aztán valami megváltozott. Az országút távolából porfelhő szállt fel, és zűrzavaros hangok, kiabálás, rikoltozás hallatszott. A közeledő zajra felfigyelve megszakították a járőrözést és a kerítés felé indultak. A Főnökhöz is beszűrődhetett a hangzavar, mert fegyverét kezébe kapva kirohant az őrhelyről, és odafutott a két szolgálatoshoz. Azok a porból kibontakozó látványtól dermedten álltak, aztán már rájuk is szakadt a borzalom. Az úton szedett-vedett horda közeledett. Fiatalok, öregek csapatostól, anyák gyermekeikkel, valamennyien girhesek, tépettek. Sebekkel borított testüket alig vonszolva haladtak, de hajtotta őket az éhség és a düh. A drótfal mögött az őrök még fel sem ocsúdtak, amikor a csapat eleje a kerítést elérve felbolydult, és nekirontott a bejáratnak. A vaskeretes kaput könnyedén áttörték és tömegükkel elsodorták a bentieket. Különös csata volt: elfojtott nyögések, zihálás, morgás hallatszott, a tumultusban senki nem tudta, kit-mit támad, csak tépték, marcangolták, akit csak értek. A Főnök kezéből már az első percben kiverték a puskát, mielőtt még akár csak egy lövést is leadhatott volna. Vinnyogó öregasszonyok estek neki a pufók arcának, belekapaszkodtak a hajába, csíkokban hasították le róla a vasalt uniformist. Egy kölyök a földön elvetődve belemart a bokájába. Hiába próbálta lerázni, hegyes tejfogaival a nadrágon keresztül szinte satuba fogta a lábát, rácsimpaszkodott, és húzatta magát minden lépésnél. Ezzel a teherrel a férfi nem jutott messzire, valaki hátulról elkapta a nyakát, és tarkójánál fogva lerántotta a porba. Ettől kezdve már megpecsételődött a sorsa. A csavargó had eltaposta, és percek alatt darabokra tépték.

A járőr – az első rémület után – először szembe akart szállni a támadókkal. Lecövekeltek a szélső épület falánál, lábukat megvetve, vicsorogva várták, ki meri őket is megtámadni. A rablók közül kivált pár fiatal, és egymást biztatva, egyet előre, aztán vissza- visszalépve próbálgatták, meddig közelíthetnek a pároshoz. Amikor látták, hogy nem tudnak közelebb kerülni hozzájuk, anélkül, hogy újabb sérüléseket ne szenvednének, inkább visszafordultak, és csatlakoztak a többséghez. Szétszéledtek a telepen, próbáltak bejutni az épületekbe, de nem boldogultak a betonfalakkal és a vasajtókkal. A vértől és győzelemtől megittasult csapat üvöltve, egymást tépve kergetőzött a raktárak között.

Ezalatt Bendegúz és az Öreg, kihasználva, hogy elterelődött róluk a figyelem, hátra sompolyogtak a legutolsó barakk mögé, ahol valami kóbor állat járatot kapart magának a szögesdrót alatt. A menekülők átpréselték magukat a lyukon, és sűrűn hátra nézegetve futottak az erdő viszonylagos biztonsága felé.

Csak másnap reggel mertek visszaóvakodni, miután biztonságos távolból látták, hogy a csőcselék továbbáll.

Az udvarra beérve tanácstalanul álldogáltak kicsit az esti csetepaté színhelyén, ahol a porba ivódott vérfolt és pár ruhafoszlány jelezte csak, hogy itt valami történt. Bendegúz az Öregre nézett, aztán egy egyetértő morgás után a német juhászkutya és a vizsla farkcsóválva elindultak a minden nap szokásos körútjukra.

Mert hát a szolgálat az szolgálat…