Ajándék. 4. fejezet

Sára izgatottan várta az utazást, hisz első alkalom az életében, hogy otthonról kimoz-dult. Elintéztek mindent, s az orvossal is konzultáltak, de a nagyi megijedt az út hallatán.
– Nem lesz semmi baj, nagyi ne félj! Tudod, hogy vigyázok rá. – nyugtatta Zoltán, aki saját nagyanyjaként szerette, s nagyon hálás volt, hogy itt lehet.
– Tudom, de még sohasem volt tőlem távol, s egyáltalán nem volt sehol. – Nagyi megnyu-godott egy kicsit, de benne volt az állandó készenlét, hisz amióta unokája él, minden percében figyelnie kellett. Az igazat megvallva már hozzászokott ehhez. Most, hogy Zoltán itt van neki is könnyebb volt, szemmel láthatóan megváltozott, mivel sikerült végre alaposabb kialudnia magát, s megpróbált lazábban élni. Az évek óta tartó feszültség miatt idősebbnek tűnt a koránál, de mostanában azért kezdi visszanyerni régi önmagát, amikor férjével aktív életet élt. Férje halála óta csak unokája maradt neki, s most, hogy egy kicsit háttérbe szorult rengeteg ideje maradt, s így 60 évesen teljes erejét és rengeteg idejét arra tudja fordítani, hogy megtalálja azt az embert, aki segíteni tudna lányán és unokáján. Orvosok hadát kereste fel már, hogy megtalálják az okát ennek az állapotnak. Tudta, hogy megtalálja, csak nem, hogy mikor. Azt remélte hamarosan. Amikor Zoltánt megismerte nem gondolta volna róla, hogy így reagál erre a helyzetre. Tetszett neki, csodálta tudását, elszántságát, hisz fiatal kora ellenére határozottan tudja, mit akar. Tisztában volt azzal, hogy unokája túl fiatal egy ilyen kötelékhez, de úgy gondolta hagyja. Látta Sára boldogságát, ragaszkodását. Zoltán mindent megtesz érte. Arra gondolt „nem tudni meddig marad itt a gyerek.” Érezte, az állandó félelem feloldódott a kislányban, egyre többet mosolyog, jókedvű. Azelőtt ez ismeretlen volt számára. Így hát át-engedte helyét Zoltánnak, és biztosította számukra az együttélésük feltételét, nyugalmát.
Ahogy a vonat kigördült a pályaudvarról hirtelen félelem fogta el. „vajon látja-e még a kislányt”, aztán elhessegette az ördögöt. Fülében hallotta Zoltánt, aki nyugtatta indulás előtt.
– Ne izgulj nagyi, visszahozom épségben. Ígérem, s köszönöm neked, hogy vigyáztál rá. Tudod, jobban szeretem őt, mint magamat. – A fiú lágy hangjától megnyugodott. Nézett utánuk, ahogy a vonat elhagyta az állomást, majd a csendben hazafelé indult
Sára az ablakból nézte a tájat. Ahogy a szerelvény elrobogott egy-egy település mellett, egyre izgatottabb lett. A felkelő nap sugarai szikráztak az üvegen. Itta magába az él-ményt, a látványt. Soha életében nem járt sehol, s most határtalanul boldog volt. Zoltán mellette állt, átkarolta. Szeme sarkából figyelte szerelmét, s boldogan tapasztalta, hogy mosolyog. Sára arca sugárzott. Szemében fényes csillag ragyogott. Nagyon szépnek látta így. Hirtelen forrón megcsókolta.
– Nagyon szeretlek tudod-e? Köszi, hogy eljössz velem. Így most már te is tudni fogysz rólam mindent. Hogy hol éltem azelőtt. Akárhogyis, de boldog voltam, hisz apáék min-dig kedvünket keresték. Lehet, hogy sokmindent nem tudtak megadni nekünk, de sze-rettek minket. Tudom nem nagy szám, de itt éltem, szegényen, de boldogan. Igaz, volt olyan, hogy úgy éreztem, talán nem is szeretnek, de most már tudom, hogy igen. Csak volt nekik elég dolgunk velünk. Amikor kisebbek voltunk, s nem tudtak lépést tartani az osztálytársainkkal. – Zoltán nézte szerelmét, és észrevette révedező tekintetét. Látta Sá-ra gondolatai máshol járnak.
– Merre jársz? Valami baj van? – kérdezte riadtan.
– Nem, ne haragudj, csak egy vers motoszkál a fejemben, tudod, hogy mindig így tör fel belőlem. Már napok óta foglalkoztat. Nem akartalak megbántani, csak nem hagy nyu-godni. Tényleg örülök, hogy elmegyünk, s megismerhetem a helyet, ahol felnőttél. Hisz ez a te múltad. Az enyémet már ismered. – Cirógatta végig a fiú arcát, s engesztelően megcsókolta.
– Nincs semmi baj babám, csak egy kicsit megijedtem, mert, Elmondod? Szeretném, ha tudnád, rám mindig számíthatsz. Tudod, hogy nagyon szeretlek.
-Tudom, én is szeretlek. – Szólt Sára, s ismét gondolataiba mélyedt. Lassan, s nagyon halkan, mint aki csak magának mondja belekezdett. Régóta foglalkoztatta, nem hagyta nyugodni, s most, hogy a vonat kerekei kattogtak, ahogy a napfény megcsillant az üve-gen kibuggyant belőle. Tele volt a lelke Zoltán iránti szerelmével, s próbálta szavakba önteni boldogságát, kétségeit, kérdéseit.

Eddig mindentől elhúzódva éltem
Az élettől semmi jót nem reméltem
De sötét szobám ablakán halvány fény ragyog
Mert szürke életemben néha boldog vagyok

Boldog vagyok azért, mert megismertelek
Boldog vagyok, mert melletted kelhetek
Boldog vagyok azért, mert fogod a két kezem
Nem riaszt a halál, ha Veled vétkezem

Zoltán tágra nyílt szemmel figyelte, egyre nagyobb csodálattal hallgatta. Megérintette párja átszellemült arca, lelkének, szívének teljes boldogsága. De Sára csak folytatta, így megszólalni sem tudott, pedig mondani akarta, imádja.

Életemben csak éjszakáim voltak
Hosszú útról nekem jót nem jósoltak
Most a nappal beteríti az estet
Csodálkozók, most kerek szemmel lestek

Boldog vagyok, mert azt mondtad: Carpe Diem
Boldog vagyok, mert csak te vagy velem ilyen
Boldog vagyok, mert Veled tovább élek
Most már elhiszem: Amíg élek remélek

– Babuci! – Fakadt ki Zoltánból, de Sára csak tovább mondta, nem hallotta a fiút. Azt sem vette észre, hogy több utas is figyelemmel és őszinte csodálattal figyeli, hallgatja. Ő csak Zoltánt látta, aki iránti szerelme betöltötte teljes lényét, valóját, s ezt, muszáj volta tudtára adnia.

Ez már nem álom, de magamat kérdezem
Miért kell életedet magamtól féltenem
Hisz ami az enyém, nem kell vállalnod
Ha belebuksz, az egészet bánhatod

Boldog vagyok, mert engem szeretsz
Boldog vagyok, mert csak enyém lehetsz
Boldog vagyok, mert tiéd a szívem
Halálomig lehetsz egyetlen hívem

Magamtól kérdem, hogy meddig élek
Meddig tart ez a gyönyörű víg élet
Bármeddig, nekem biztos már megérte
Az elmúlás partnerét párszor már lekérte

Sára elhallgatott, de Zoltán megszólalni sem tudott. Meghatottan, mozdulatlanul állt pár másodpercig, mert teljesen megbabonázta, amit hallott. Nézte a lány átszellemült arcát, csillogó szemeit, s érezte, határtalan szerelme elönti szívét, teljes lényét. Hirtelen tudato-sult benne, hogy mások is vannak körülöttük, de senki sem szólt, nem akarta megtörni a varázst, amely most az ő szívüket is rabul ejtette. Csak a vonat kerekeinek kattogását lehetett hallani, de a kocsira egyébként csend ült. Zoltán nem törődve senkivel, szó nél-kül magához vonta a kedvest, s forrón megcsókolta. Azt akarta Sára érezze, hogy őneki is fontos, s hogy egyetlen az életben. Érezze, semmit nem bánt meg, és soha nem is fogja. Életének legszebb korszakát éli ő is, hisz nincs számára senki ezen a világon. Sára hozzásimult, még mindig átszellemülten, észre sem véve a körülöttük állókat, akik, csendben, mozdulatlanul álltak. Szívüket átjárta az érzés, amely, megérintette őket, s amely őrájuk is hatással volt. Tudni ugyan nem tudták, csak talán megérezték, hogy milyen sokat jelentenek egymásnak. Vigyázva, nehogy megtörjék a pillanat varázsát, igyekeztek eltávo-lodni tőlük, így biztosítva számukra az együttlétet.
– Benne van minden, amit érzek, amit el akartam mondani neked, mert kell, hogy tudd. Köszönöm, hogy én is boldog lehetek, hogy tudom milyen érzés a szerelem, az, hogy ér-zem, valakinek fontos vagyok. Hogy végre én is elhiszem szép az élet. Végre remélni tu-dok. Nagyon szeretlek téged. – Szemei megteltek könnyel. Zoltán csak nézte, s érezte, mozdulni sem tud. Erőt vett azonban magán, s óvatosan letörölte könnyeit, amelyek időközben elindult, s folyt végig a lány arcán. Szelíden ismét megcsókolta, s meghatottan lágyan súgta kedvese fülébe.
– Sasikám, én is nagyon boldog vagyok veled, soha nem fogok bánni semmit sem. Mert nincs mit bánnom, hisz amióta veled vagyok gyönyörű az életem, azóta tudom, hogy mennyit ér az élet. Soha nem foglak magadra hagyni ígérem, hisz mindenem te vagy, a jelenem, a jövőm, az életem. Nagyon örülök neked, s vigyázni fogok rád, hogy sokáig így érezd. – Zoltán lágyan megsimogatta a haját, arcát – éppen ezért arra kérlek, ne izgasd magad. Nem szeretném, hogy baj legyen. Amíg nincs kész teljesen a program, addig óvatosnak kell lennünk, mert nehezebb ellenőrizni. Igyekezni fogok minél előbb befejezni. Ha megkapom a programért a pénzt, akkor már meg tudom venni a mini adó-vevőt, ami rajtad lesz.
– Az mit csinál majd? – érdeklődött Sára.
– Megcsinálom, hogy érzékelje a változásaidat. Ha túlságosan magasra szökne az adre-nalinod, akkor jelez. Mindig, ha felfokozott állapotba kerülsz. Azt kell még kidolgoznom, hogyan kössem össze a programot és az adó-vevőt, hogy minden pillanatban figyelni tudja az állapotodat. Azt is megoldom hamarosan. Addig csak nyugi! – Nyomott egy nyugtató csókot a lány szájára, miközben végigsimította csípőjét.
– Igyekszem, de annyira izgalmas ez a mai nap, hogy alig tudom visszafogni magam. Az jár a fejemben, vajon hogyan fogadnak, mit szólnak hozzám? Ezt a helyzetet el tudják-e fogadni?
– Persze, majd megmagyarázom nekik. Téged pedig biztos, hogy szeretni fognak, mert csodás vagy. Nem lesz semmi baj, majd meglátod, csak ne izgulj, kérlek.
– Megpróbálom. – ölelte át Zoltánt Sára. – Olyan jó, hogy vagy nekem! Te vagy az őrző-angyalom! Melletted biztonságban érzem magam, s már nem is félek annyira. Remélem, hasznát veszed ezeknek a programoknak más területen is. Sokat dolgoztál velük. S mindez miattam. Miattam éjszakáztál annyit. Fantasztikus vagy, és én nagyon szeretlek. Azt szeretném, hogy boldog légy. Amíg veled vagyok, mindent meg is teszek azért. Nem tudom meddig még, de ez csodaszép. Azt mondtad, nem fogod megbánni, hogy sok olyan dologról mondtál le miattam, amit minden fiatal örömmel tesz.
– Például, mi az, ami felérhet veled?
– Ne mond, hogy nem szeretnél elmenni, táncolni például. A korodbeli srácok minden hétvégén a discoban ropják, s szédítik a lányokat. Te pedig lekötözzed magad mellém, s kihagyod ezeket.
– Na! Ez az, amit sohasem szerettem. Nem mondom, táncolni szeretek, más kérdés, hogy nem tudok, de nem hiányzik. Amíg itthon voltam akkor sem jártam szívesen. A lányok majd” minden hétvégén elmentek, de én csak akkor, ha muszáj volt. Amikor apu rám parancsolt, hogy menjek velük, mert egyedül nem akarta elengedni a 3 lányt.
– Hármat? Csak két húgod van nem?
– De, csak ilyenkor Kata is velünk tartott.
– Ki az a Kata?
– A szomszéd tanyán lakik, Julcsi húgom barátnője. Én inkább a könyveimet bújtam, s ha kezembe került egy PC-s, akkor senki nem mozdított ki a birodalmamból.
– Birodalmadból?
– Igen, az ágyam, és a fal között annyi helyet csináltam, hogy én éppenhogy beférjek. Ott szoktam olvasgatni, hogy senki ne zavarjon. Mindig csodabogárnak tartottak, mert in-kább ezt választottam. Kata is ezért szakított velem. Nem zavar, hogy elmondtam? Azt akarom, hogy mindent tudjál rólam. Életem első szerelme volt, régen, még nyolcadik-ban. Azóta nem is találkoztunk, én mindig kerültem. Most már nem bánom, mert itt vagy te nekem.
– Miért zavarna, hogy előttem is volt valakid? Akkor még nem ismertél. Köszi, hogy el-mondtad. Ez is hozzád tartozik. – Simogatta végig Zoltán haját Sára.
Lassan begördültek az állomásra. Ahogy a fiú leszállt, különös érzés futott végig a testén. „Jó újra itthon lenni.” – gondolta. Lesegítette Sárát. Ahogy átfogta, érezte izgatott-ságát.
– Nyugi – súgta fülébe, s átölelte. Így álltak egy darabig, addig, míg a lány egy kicsit lecsillapodott, majd Zoltán határozott léptekkel elindult a kijárat felé. Alig tettek meg pár lépést, egy autó fékezett mellettük.
– Beszálltok? – Hallották, s Zoltán felismerte Attila bátyját. Mosolygós barnahajú srác, örömmel üdvözölte Sárát, és öccsét.
Ahogy az autó elindult, s kiért az országútra Sára ámulattal itta magába a képet. Tátott szájjal, megbabonázva nézte, ahogy a látóhatáron összeért ég a földdel, ahogy átöleli a nap a hatalmas búzamezőt. A lélegzete is elállt, annyira el volt bűvölve.
Zoltán észrevette a lány csodálatát.
– Állj meg egy kicsit, – kérte bátyját – gyere – nyújtotta kezét párjának – látod milyen szép. Mondtam, hogy szép lesz. Ezt nehezen hagytam itt, mert ez csak itt van.
– Csodaszép. Csak TV-ben láttam ilyet. Köszönöm. – belesimult párja karjaiba, testét átjárta a boldogság. Rájött, igazak a versek, amelyekben a költők ilyenről írtak. Most megérezte ő is ennek a csodának a leheletét, megérintette lelkét a természet szépsége. Ő, aki ilyet sohasem látott, csak állt ott, s mozdulni sem tudott. Minden képzeletét felülmúlta a látvány. Szívébe, lelkébe béke költözött. Nyugodt volt, hisz most megnyugtatóan hatott rá. Kellett is, hisz az egész napi hatalmas élmény miatt egyre nehezebben tudott úrrá lenni érzelmein. Zoltánt is magával ragadta ez a látvány. Átkarolta, csak álltak az út szélén, ahol a látóhatár összeolvadt. Ők is így olvadtak össze, határtalan szerelmükben. Álltak, s nem érdekelte őket most más, csak egymás közelsége, lénye. Megszűnt minden, nem létezett sem ember, sem állat számukra. Fürödtek a napsugárban, s egymás iránt érzett kimondhatatlan szerelmük tüzében. Zoltán lágyan simogatta kedves haját, cirógatta arcát. Megérezte, hogy Sára sír. Megértette szívének rezdülését, tudta, érezte boldogságát. Az ő szíve is tele volt a gyönyörrel. Nem szólt egyik sem, hisz ők most szavak nélkül is tudták mire gondol a másik. Csak álltak szótlanul, nézve a mezőt, ahogy a szélben hajladoznak a búzaszálak, s örömtáncot járnak a kedvükért. A napsugár még jobban ragyog, így adva tudtukra, hogy örül nekik. Örül boldogságuknak, szerelmüknek. Az enyhe szellő a fülükbe súgja „ne feledd ez mindig a tiéd, amíg szeretsz’”
Úgy gondolták, gyalog mennek, hogy minél tovább élvezzék a számukra rendezett csodát. Együtt töltött életük talán legszebb pillanatai voltak ezek, s mindketten tudták, nem felejtik soha, szívük legmélyére zárják, ott őrzik mindhalálig.
Lassan hazaértek. Szívük még mindig a csodával telve, de az út mellett megjelent a ház. A ház, ahol Zoltán a gyermekkorát töltötte, ahol a család várta őket. Ahogy közeledtek az épülethez Sára egyre izgatottabb lett. Próbálta magát lenyugtatni, de érezte, szíve egyre hevesebben kalapál, egyre idegesebb. Erősen megmarkolta párja kezét, hogy figyelmeztesse lelkiállapota változásáról. Zoltán vette a jelet.
– Saci baba nyugi! Próbáld egy kicsit összeszedni magad. Nem szabad, hogy… – Magához szorította, nyugtatta. Sára a fiú ölelésétől kicsit megnyugodott, de azért érezte, re-megnek a lábai.
Beléptek az udvarra, ahol a család kíváncsi tekintete várta őket. A szülők mosolyogva indultak feléjük. Sára látta, ahogy az anya kitárja a karját, érezte, átöleli.
– Hát te vagy a fiam szivecsücske! – nevetett, s hátra simította rakoncátlan fürtjeit, amely elől a szemébe lógott. Zoltán tőle örökölte dús fekete hajkoronáját. Az anyán látni lehetett, hogy hajdan csinos lány volt, de az öt gyerek szülése, és a tanyasi munka nyomai látszott alakján. Csillogó szemében észrevehető volt, hogy örül a vendégnek, akinek korát még nem tudta, de sejtette, nem lehet idősebb legkisebb gyermekénél. Nézte az érkezőket, s tetszett fia szemében, arcán látható boldogság. Örült ennek, hisz gyakran volt, hogy aggódott fia miatt, mert mindig csak a könyveit bújta, s naphosszat a számítógép előtt ült, s nem járt sehova sem. Azt remélte, amikor elengedte, ott a nagyvárosban talál valakit, aki majd kiszakítja ebből az állapotából. Most itt van ez a lány, akinek kedves, lágy mosolya tetszett neki. Megnyerő külsejével egyből szívébe lopta magát.
Szemével kísérte a lányt, akit a család sorra üdvözöl, aztán hirtelen megriadt, mert fia kétségbeesett kiáltását hallotta. Látta, hogy a lány összecsuklott. Zoltán hirtelen elkapta.
– Jaj ne! Saci ne! Kérlek, gyere vissza! Ne hagy itt! Még ne! Atti! – kiáltott Zoltán bátyjának, aki döbbenten állt – Add ide a hátizsákom! Légyszi” gyorsan! Saci! Babuci, itt vagyok hallod?
– Itt van! – Attila letette a táskát öccse mellé a földre, ahol Sára feküdt.
Zoltán egyik kezével Sárát rázta, másikkal a hátizsák felső cipzárját tépte fel. Kikotort egy kis fekete táskát, amelyből előkerült egy originál fecskendő. Fogával feltépte a tasakot, majd, ahogy azt a kórházban megtanulta, felszívta az ampulla tartalmát a fecskendőbe, s a lány vénájába tolta. Tudta igyekeznie kell, mert minden perc számít. Benyomta a hatóanyagot, közben állandóan szólítgatta, hívta. Tisztában volt vele, hogy körülbelül 2 perc kell, míg hat a szer, így nem tehetett mást, csak várt. Ölébe vette a lány fejét, s magához szorította, amilyen erősen csak tudta. Nem nézett most családjára, hisz fontosabb dolga volt. Ebben a pillanatban csak az érdekelte, hogy kedvese visszatérjen hozzá. Várt, de ez a 2 perc az örökkévalóságnak tűnt. Hatalmas félelemmel várta a hatást. Tudta, fájdalmas lesz a visszatérés, ezért úgy próbálta tartani a lány fejét, hogy minél stabilabb helyzetbe kerüljön az ölében.
– Saci, babuci nem hagyhatsz magamra, hallod?! Ne még!- súgta a fülébe. Úgy érezte ebben a pillanatban, nem élné túl, ha nem jönne vissza. Most, amikor szívük, lelkük ösz-szeforrt. Tudta ő sem bírja sokáig, mert torka összeszorult, levegő után kapkodott. Sírással küszködve hívta. Az idő múlásával egye kétségbeesettebben, egyre fájdalmasabban hasított a tudatába, hogy talán nem jön vissza soha. „Az nem lehet, nem’”- járt az agyában. Most érezte meg először, milyen nehéz ígéretet tett. Még a gondolatától is kirázta a hideg. Egyre elszántabban hívta, úgy gondolta vissza kell, hogy jöjjön.
– Kicsikém gyere vissza hallod? Angyalkám, itt vagyok, itt várok rád, itt ezen a csodaszép helyen. Azt mondtad, látni akarod. Még nem láttál semmit sem. Saci, Sacikám! – Zoltán kedvesen, lágyan szólt és hangjából kiérződött mennyire szereti, mennyire fontos számára. Hirtelen egy rángás, Sára fájdalmasan felnyögött, s eltorzult az arca. Fájdalmában alig hallhatóan szólt.
– Zola segíts! Nagyon fáj!
– Tudom babám, tudom. Most már semmi baj, itt vagy újra velem.
– De hát miért? Miért nem hagy már békén? Miért nem?
– Jól van kicsim, jól van. Nem tudom, azt nem.
– Mindig… akkor,… amikor… boldog… vagyok. Miért… nem… engedi, hogy…?
– Babuci most ne, ne beszélj, csak nézz rám. Látod, itt vagyok veled. Együtt maradunk ne félj addig míg… és utána is.
– Nem! Lola megígérted! – Csordult ki Sára szeméből a könny.
– Saci, de én… – Zoltán teljesen magához vonta. Letörölte könnyeit – Szeretlek. – Tartotta karjában, s cirógatta. Azt akarta, érezze, övé az élete, nélküle neki sincs tovább.
Így összebújva maradtak addig, míg Sára mozdítható állapotba nem került, akkor Zol-tán ölébe vette és bevitte a házba, az ágyára fektette. Látva családja döbbenetét, elmond-ta, mi van Sárával. Hogy az orvosok nem találják bajának okát. Beszélt édesanyjáról, és arról, hogy hová jutott a programokkal. Hogy úgy gondolja, meg tudja akadályozni a lány végleges zuhanását, ha minden pillanatban figyelni tudja. Elmondta, ahogy meg lesz a pénze, megveszi az adó-vevőt.