Az én történetem egy őszi napon kezdődött. Ekkor láttam meg azt a csodát, ami még most is ott van az életemben, amin még így évekkel elteltével is eltátom a számat, ami a mai napig titkokat tartogat a számomra.
A nagybátyám tanyájára utaztunk szüretre. Rengeteg almafája volt, egyik magasabbra nőtt, mint a másik. Több száz vöröslő golyó nézett velem farkasszemet. Sóhajokat hallottam a család tagjai felől; ez kemény munka lesz. Mindenki kapott egy kosarat, és szétszóródtunk. Egy óra sem telt bele, senki nem volt a környékemen, olyan édes magány ereszkedett rám, csak bámultam a madarakat, hallgattam hangjukat, és egy-egy dallamot sikerült is együtt fütyülnöm velük. A távolból nevetést hallottam, vagy ág reccsenését, ez tartott ebben a világban. Én fára másztam, nem kellett nekem létra, az maradjon azoknak, akik dolgozni jöttek ide, nem játszani. Már jó pár óra eltelt, és a hőség kezdett elviselhetetlenné válni, lemásztam, megvetettem a lábam egy göcsörtös gyökérbe, és elővettem az ebédem; alma. Az istenek étke. Gondoltam, pihenek egy kicsit, mert be kell vallani rendesen elfáradtam, így zenével dugaszoltam be a fülem. A szám, ami szólt, mostanában a kedvencem. A háttérzenéje gyönyörű zongoraszó, mindig is terveztem, hogy leülök a szintetizátorom elé, és magamévá teszem ezt a dallamot, kisajátítom, és senkinek sem mutatom meg. A szöveg, ami a lényeg lenne a dalban, monoton, semmitmondó, néhány helyen obszcén, és ezzel paradox módon ellentétet képez. A szöveg nem enged be, nem hagyja, hogy élvezd a dallamot. Ezzel a számmal és kötelező olvasmányommal dőltem a fa törzsének, számban még az alma édes ízével. Nem szeretek úgy olvasni, hogy kötelező. Ez a regény alapjában véve izgalmas, és elgondolkodtató, de kígyóként lappang a tudatom alatt; ne élvezd, mert ez csak egy feladat, amit teljesíteni kell. Az olvasmányról annyit elmondhatok, hogy Csongor és Tünde a címe, és annyira elhaladtam már benne, hogy rájöjjek; a fa az összetartó kapocs a földi világ és a fantázia között. A fa, mely földbe gyökerezik, és égbe nyúl, vagy az égben ver gyökeret, és a földbe nyúl, ahogy tetszik. Ahogy haladtam a sorokkal, már szinte faltam a betűket, a fal, a kötelesség fala kezdett leomlani, és a szavak sem szavak voltak már, a mondatok sem nagybetűvel kezdődtek, és ponttal végződtek, hanem az egész testet öltött, és a szemem előtt lebegett a történet a háttér legapróbb részletével, a szereplők legkisebb ráncaival. Ólmos fáradtság nehezedett rám, és elaludtam.
Arra ébredtem, hogy valami csiklandozza az arcom, félálomban elsepertem, és az ölembe hullott. Azt hittem valami bogár; nem az volt. Összeráncoltam a szemöldököm és kinyitottam a szemem. Egy tündér volt. A nadrágom egyik gyűrődésébe kapaszkodva próbált nem lecsúszni. Kicsi volt. Magassága pont akkora, mint egy alma. Hangtalanul sírt. Én furcsán néztem rá, sosem láttam még ilyet, talán ő sem hozzám hasonlót, félhetett is. Akkor megláttam. A szivárványból szőtt szárnyai közül az egyik eltörött. Kezembe vettem, majd én megjavítom, hittem, hogy meg tudom tenni; sikerült is. A kicsi felröppent a széllel, és a fák lombjai között eltűnt. Ekkor vettem észre azt, ami a fejem felett zajlik. Sokan voltak, repkedtek, játszottak, egy alma pottyant le mellém, az egyik tündér még utána nézett; ő tette. Kényelembe helyezkedtem, hogy mindenkit jól lássak, és eszembe jutott az a dallam. Mintha ők énekelték volna, a tündérek. Mintha mindenhonnan egyszerre szólt volna, és nem rontotta el semmilyen üres szövegelés. A tündérek ütemre repkedtek, táncoltak is, mikor a zongora elhalkult, ők is megálltak egy pillanatra, hogy aztán folytassanak mindent ott, ahol abbahagyták. Egy magas hang került ebbe a mámorba, majd még egy, és akkor vettem észre, hogy szemerkél, egy új dallam szólt, és az esőcseppek úgy hullottak az arcomra, hogy megszólaltattak egy ilyen hangot. Ekkor egy közeledő piros foltot láttam, ami nagyot koppant a fejemen.
Kezem a púpra szorítva görnyedtem előre ösztönösen, és akkor meghallottam a dalban a szöveget is, emberek közelítettek, Esik az eső! – olvastam le a szájukról, és mire mellém érkeztek, már zuhogott. A szöveg túlharsogta a dallamot, kitéptem fülemből a fülhallgatót.
– Elaludtál, kislányom? – kérdezte anya, mire én bólintottam.
Hazafele a kocsiban rájuk gondoltam. Tudtam, hogy nem volt álom, ott voltak. Sokféle gondolat keringett a fejemben; talán aki almafa alatt alszik el, könnyen tündérek között ébredhet.
Azóta látom őket. Tavasszal, amikor egy harmatcseppből kortyolva erőt merítenek a munkához; ahogy végigrepülnek az udvaron, és a nyomukban a fűszálak felsóhajtanak; ahogy egy apró bimbó előtt guggolnak, és bontogatni kezdik a szirmait; ahogy feltámasztják a természetet a téli halálból. Én akkor egy titkot láttam meg. Amit kisajátítok magamnak.
2 hozzászólás
Kedvers Dende!
Érdekesen megírt történeted nem éppen mese. Ha a mesét olyan értelemben használjuk, hogy a mese általában fiktív térben és időben játszódó csodás eseményeket tartalmaz. Még ha a modern mesékhez is mérjük akkor is nagyon "mesétlen" benne a hallgatott dal elemzése:
"A szöveg, ami a lényeg lenne a dalban, monoton, semmitmondó, néhány helyen obszcén, és ezzel paradox módon ellentétet képez. A szöveg nem enged be, nem hagyja, hogy élvezd a dallamot."
Inkább az egyéb prózába kívánkozik így.
Judit
Kedves Judit! Köszönöm a hozzászólást, az érvek jók voltak, át is írtam=).
üdv:D