Alvótárs
Adolf egész délután morcos volt. Olyan idegesen járkált fel-alá a lakásban, mint egy alaposan felhergelt feleség. Tudtam, hogy fáj a füle, azért ingerült.
Este elvittük az orvoshoz. Az autóban hangosan morgott, vonyított, trombitált, – hangoztatta, hogy utál velünk lenni. A rendelőben már egyenesen úgy viselkedett, mint egy hisztériás félvilági nőszemély. Nem akarta engedni, hogy a fülét megnézzék, amikor ez akarata ellenére, – ketten fogtuk le, – mégis sikerült, újabb méltánytalanság érte. Injekciót kapott, kilyukasztották a bundáját. A további cirkusz megelőzése érdekében megkértem Botondot, vigye ki, induljanak el gyalog, én majd útközben felveszem őket.
Jóformán még ki sem értek a rendelőből, Adolf megbosszulta a rajta esett sérelmet: lepisilte Botond lábát.
Résen voltam, tudtam, hogy nem fogja bosszulatlanul hagyni az ellene elkövetett rémségeket. Csodálkozásomra nem történt semmi. Megvacsorázott és elvonult a szőnyegére aludni. Az éjszaka közepén arra ébredtem, hogy valami hideg és nedves motoszkál a nyakamnál. Mielőtt rám jött volna a frász, eljutott a tudatomig, hogy az a nyirkos valami szuszog, tehát csak Adolf lehet.
A nyitott terasz ajtón hideg áramlott be, kellemesen lehűtve a szobát. A kerti fák hajlékonyságát alaposan próbára tette a szél. Csillag egy szál sem, villám viszont annál több. Komoly vihar volt készülőben.
Adolf a maga férfi módján félt, és ezt a tudomásomra kellett hoznia. Helyre akartam hozni a kapcsolatunkon esett sérülést, megpróbáltam megnyugtatni. Halkan beszéltem hozzám, simogattam. Nem jártam eredménnyel. Minden dörgésnél a teste megfeszült, egyre közelebb fúrta magát hozzám. Nem akartam, hogy az ágyra is feljöjjön, képes lett volna mellém feküdni. Inkább én feküdtem őmellé. Lehúztam a plédet, magamra terítettem, és megpróbáltam újra elaludni. Csak sokára sikerült, Adolfot teljesen felzaklatta a dörgés, az eső kopogása a teraszon.
Sokára nyugodott meg. Egyszerűbb lett volna, ha becsukom az ajtót, – de én soha nem voltam a könnyű megoldások híve.
Reggel hangos nevetésre ébredtem. Fiaim az ajtóban fuldokoltak a röhögéstől. Reggelit várva, az anyjukat keresve az ágy előtt egy plédkupacot láttak, ami alól egyik oldalon az anyjuk lába lógott ki, a másik oldalon egy lompos farok. Az első döbbenet után rájöttek, hogy a keresett anyát látják letakarva, mellette kedvenc „ölebe”.
Adolf végül mégis megtorolta a rajta esett sérelmet.
Magzataim órákig azon vihogtak, hogy „farkas” anya lettem.
4 hozzászólás
Kedves Matyi!
Örülök, hogy olvashattam ezt a kedves történetet, bár én félek a kutyáktól…
Barátsággal panka!
Szia Ildikó!
A sztorid nagyon aranyos és kedves! Irodalmilag tökéletes. Azonban nézd el nekem, hogy nem vagyok kutyapárti. Mi a jó abban, hogy egy ebbel alszik az ember? És akkor még nem beszéltem a többi visszásságról. Persze, teljesen más volna a helyzet, ha macskáról volna szó. Az természetesen sokkal érthetőbb, de hogy az ember egy állattal aludjon? Na ne.
:-)))
Üdv.
Örülök, kedves Artúr, hogy csak a "hálótársam" ellen van kifogásod. Egy kutya nem csak kutya. Ő családtag. Olyan, mint egy gyerek. Ha a gyereked fél. őt is vígasztalod, bátorítod. Az ebedet is. Ez így van rendjén. De egy macska? Bocs, nem akarom megbántani a macskabarátokat. Egyébként én rajongok mindenért, ami puha, meleg, szőrös. Lótól a hörcsögig. Köszönöm a hozzászólásotokat. (Adolf különben nem rendszeres alvótárs. Pont azért kívánkozott "tollhegyre" az eset, mert ilyen még nem volt.) Üdvözöllek benneteket. -matyi
Miért ne lehetne együtt aludni egy állattal? Valahol az állat is ember.
Nekem egy fehér kuvasz volt az alvótársam, egy két hónapos nyári táborozáson. Nagyon megnyugtató volt a közelsége.