Az Öregek mindig suttogtak valamit egymás közt. Nem hallhattuk. Éreztük ugyan mi is, hogy valami más, hogy a madarak és a hangjuk elveszett. Néha nyugtalanul villantak fel itt-ott, aztán megint eltűntek. Az ismerős állatok helyett, fojtást árasztó, mogorva szörnyek jöttek óráról-órára közelebb, és harsogták túl a régi hangokat. Csak az Éjszaka, egyedül az Éjszaka volt az, ami cseppnyi hallgatás után megtelt a múlttal. Ő a miénk maradt. Meg is ígérte nekünk, hogy amikor ő jön, visszahozza a madarakat is. Nem értettük, hogy miért, nem maradhat. Kicsik voltunk. Ő csak annyit felelt nekünk, „ha már minden felborult ezen a világon, az én törvényem akkor is halhatatlan.”
Hajnalban megint kezdődött a félelmetesen érthetetlen beszélgetés. „A nagyok beszélgetése.” Fölénk tornyosulva összeborultak. Méltóságukban semmi sem sérthette meg az Öregeket. Nekünk nem mondtak semmit. Azt sem, hogy „ne féljetek”, csak titkosan suttogtak egymás között. Aztán napról-napra, velük együtt eltűnt a suttogás is.
Földre döntötték őket a Szörnyek. Nekik rontottak zúgva, ahogyan a csontos Ősz szokott jönni évről évre, amikor mogorván leborotvál, eláztat, aztán puhán ránk lehel, hogy tisztán pihenjünk le, és időben… Ők is mogorván, zúgva jöttek, és belemarkoltak a testünkbe. Körömmel szorították ki belőlünk az erdő megriadt Levegőjét, pedig ő is, a Levegő is belőlünk él, hiszen szélnek eresztve, amikor már az illat is lehull róla, olyan lesz, mintha a semmiből jönne és a semmibe tartana ismét. Üres helyükön hang nélkül siklott hozzánk a még üresebb hidegség. Féltük nélkülük. És nagyon hiányzott valami… régről.
Ma már mi vagyunk csak. Egyedül. Egymáshoz sem szólunk. Megértettük az Idősek suttogását, hiszen elárulta a Szél, amikor már nem volt kibe kapaszkodjon rajtunk kívül.
– Nem rettegtek? – Kérdezte
– Picit félünk… Nem tudjuk hová tűnt mindenki, és mi ez körülöttünk?
– Elvitték őket – válaszolt sejtelmesen zizegve a leveleink között.
– Tudtuk. De hová?
– Ezerfelé. Szanaszét. Néhányan arra mentek, amerre a verebek élnek, néhányan a folyóhoz. Másokat…
Hosszú csend következett. Sohasem felejtjük el, ahogyan a Szél hirtelen elnémult, ahogyan mozdulatlanságba dermedt a leveleinken… hallgatott.
– Másokat? – Kérdeztük, nem kíváncsiságból, sajnálatból, vagy megszokásból. Fájt a csend. Borzasztó volt. Mintha a Föld akarna visszarántani fekete testébe, mintha el akarna nyelni a körülöttünk feltúrt talaj. A törvény, akinek soha eddig nem engedelmeskedtünk, hanem nevetve emelkedtünk minden fölé, mintha elégtételt követelne. A Gravitáció húzott, vissza a mélybe. Nem mertük megvárni a választ. -Visszajönnek majd? – Olyan fiatalok voltunk. Gyengék. Az ő árnyékukban akartunk a legnagyobbak lenni. Nem mertünk arra gondolni, amit mindnyájan tudtunk. Elpusztultak.
– Nem jönnek vissza. – A barátunk megrándult a Levegőben, aztán elrohant.
Ott maradtunk a Délutánnal. Azzal a furcsa langyos Délutánnal, aki már napok óta csak úgy járt vissza, mint aki pusztán a kötelességét végzi. Élettelen törvény lett. Nem szólalt meg. A Gravitáció pedig csak húzott magával.
– Miért nem engedsz el minket?
– Nem lehet. Az Éjszaka sem maradt veletek. – szólt búsan.
– És mi lenne, ha mégis… Akkor még itt lennének a madarak, a szörnyetegek örökké aludnának, és soha többé nem suttogná egy lélek sem a Szélbe a halált, mert olyan nagyra nőnénk, hogy nem tudna már bántani senki!
– Még nem tanultátok meg, hogy bárkik lehettek, bármilyen törvényt téphettek szét, sosem lesztek szabadok? – A Délután is megszólalt. Nem erőszakosan, nem felelősségre vonva, hanem monoton, nehéz hangon.
– Szabadok? Az milyen?
– Ó, Fiatalok… Szabadok akkor lennétek, ha sem a gyökereiteknek, sem a testeteknek, sem a nappalotoknak, vagy éjszakátoknak, sem az örömötöknek, sem a bánatotoknak, nem lehetne más gazdája, csak ti. – válaszolt a Délután helyett az a testeket vonzó titokzatos erő, aki mindig a legfurcsább törvény marad. Minden percben küzdeni kell ellene, mégis olyan kedvesen mond ki minden szót, mintha rajta nyugvó gyermekei lennénk. – Még az idő, a jövőtök és a múltatok is csak a ti kezetekben lenne.
– A múltunk csak a mi kezünkben… – Melegség futott rajtunk végig. – Nem sokra, egy pillanatra eressz el, hadd legyünk szabadok! A Szél is szabad lehet!
– Nem tudlak. Nem értitek… – Nyögött föl sajogva a föld. – Nem tudlak.
2006. szeptember 8.
4 hozzászólás
Hmm…érdekes, és szép írás…elgondolkodtató…
Alapvetően nem szívesen olvasok borongós prózát….de…ez,…ez mégis tetszett. Egyszerüen nem bírtam abbahagyni. Muszáj volt végigolvasnom.:)
Írj még prózát!
Szia!
Az egész olvasás közben valami misztikusság fogott el. Aztán másodszor, más szemszögből olvastam el az egészet. Harmadszorra már láttam az embereket és a gépeket és szinte hallottam a kiáltást…Dől a fa!…
Gratulálok!
Üdv.
Szia! Gyönyörű történet mély filozófiával. Nagyon jól írsz!
grat: dóri
Szervusz!
Köszönöm… Bár szerintem elég komoly kívánnivalót hagy maga után ez a szöveg… Majd egyszer írok belőle egy tényleg jót. Addig is szoríts!!!!!!! Ki ne ábránduljak….