Apa, a szatír

Apa komótosan lépegetett a lépcsőn felfelé. Bekukucskált az üvegajtón, mely csak egy leheletnyit volt tisztább az orvosi rendelő kopott szürkéjénél. Így sokat nem láthatott, csak azt, hogy vannak. „Hmm, igen, betegek mindig vannak.” Aztán felkészült a mutatványra, A Mutatványra. Két kézzel erősen megragadta a kinyithatatlannak tűnő ajtót, majd minden nyugdíjas erejét latba vetve feltépte a nyílászárót, hogy bejuthasson. „Hmm, úgy tűnik, aki nem elég erős, az be sem juthat az orvoshoz.” Belépett, majd maga mögött behúzta az ajtót. Húzta. Húzta, de valamiért nem akart becsukódni. Kissé elmeszesedett nyakcsigolyái nem biztatták hátranézésre, így csak rángatta tovább a kilincset, lesz, ami lesz. Egyszer csak egy vékonyka női hang szólalt meg mögötte:
Beengedne a bácsi, én is szeretnék bemenni- mondta az ajtót kívülről rángató lány.
Persze- adta meg magát Apa és elengedte a kilincset.
A lány képzeletbeli bajsza alatt mosolyogva lépett be a rendelőbe. Neki sem volt könnyű a bejutás, de végre sikerült!
És mit hoz a sors, egymás mellé kerültek a váróterem csillogó fehérre mázolt padján. Apa keresztrejtvényt fejtett és meg sem hallotta a körülötte röpdöső sutymorgásokat. Ezt persze ráfoghatnám végtelen elmélyülési képességére is, de azt az apró tényt, hogy kicsit nagyothall, még meg kell említenem. Egyszer csak a törékeny lány megérintette a vállát:
Most már Pista bácsi jön!
Ismerjük mi egymást valahonnan? – kérdezte Apa meglepetten, miközben sejtelmesen mosolyogva nézett fel a rejtvényből.
Neeem.- hadarta gyorsan a nő és kissé távolabb húzódott.
Akkor honnan tudod, hogy Pista bácsi vagyok?
Én nem mondtam ilyet, csak hogy a bácsi következik- védekezett vérvörös arccal a megrémült leányzó.
„Hmm, úgy látszik tényleg süket vagyok.” Még egy biztató pillantást vetett a végletekig összezavart lányra és bebattyogott az orvoshoz, aki már ismerte őt, így megeresztett egy jó hangos köszönést. És ezt Apa is meghallotta.