Árnyjáték

Alkonyodott. A leáldozó nap vörös fénycsóvái pazar szikrákat vetettek az ódon lakás porcelánjain. Azonban az ötvenes éveiben járó, kopaszodó, de mindig életvidám tulajdonos, Robert Gray ebből semmit sem láthatott: a szemét hályog fedte, teljesen vak volt.
Azon a szeles novemberi délutánon épp úgy munkából érkezett haza, mint bárki más. Csakhogy az ő hangulatán a szép idő mit sem változtatott. Robert esőben is ugyanolyan színes csodának látott mindent, valahol belül.
A Big Ben hatot ütött. Robert Gray az ablakhoz lépett, szélesre kitárta, mélyet lélegzett a hűs levegőből, és hallgatta a harangszót. Ez is napi gyakorlatnak számított a saját, erős burokba zárt világában.

Ugyanekkor a Piccadillyn, egy nagyon modern lakásban George Dawson ingerülten kiáltott ki a fürdőszobából menyasszonyának:
– Csukd már be az ablakot, nem elég, hogy megfagyok, de még meg is süketüljek?
A fiatal, gyönyörű, de szomorkás arcú Danielle Hendricks azonnal felkelt, és eleget tett párja felszólításának. Ahogy lehúzta az üvegtáblát, valami éles dologba tenyerelt. Lenézett, és tükörcserepeket látott szanaszét az ablakmélyedésben. Pontosan tizenöt darabot. A kezéből húzta ki a tizenhatodikat. Amint a seb szabaddá vált, ömleni kezdett a vére. A törött tükör alatt egy nevető asszony fényképe hullámosodott fel, majd ázott szét a bíbor folyamban – Danielle édesanyjáé, akit másfél hónapja veszített el.
– Fenébe – suttogta a lány, és futott a konyhába a kötszerekért. George közben kijött a fürdőből, és egy köntösben ment Danielle után.
– Mit csináltál? – kérdezte döbbenten, amikor meglátta menyasszonya kezét. Odarohant hozzá, és segített a kötözésben. Végül Danielle kezén szoros, fojtó, de biztos kötéssel ülhetett le megkezdett teájához.
– Tükörcserepekbe tenyereltem – válaszolta a lehető legközönyösebben, miután nagyot húzott a – legnagyobb örömére – még mindig meleg italból.
George kutakodva szemlélte a lány arcát, de nem tudott a maszk mögé látni. Danielle lemondóan sóhajtott, és úgy érezte, az apró cserepek a mellkasát hasogatják darabjaira. Mert George nem csak a maszk mögé látni nem volt képes; egyszerűen nem vette észre azt. Csak egy szép arcot látott, vörös hajjal keretezve, óriási, értelmes szemekkel, de fogalma sem volt, hogy mi van a vörös alatt és a kék mögött, milyen színek kavarognak a lány elméjében. Most ő is leült, és szótlanul a saját teáját kezdte kortyolgatni. A lé feketén folyt.

Robert Gray bezárta az ablakot, amint meghallotta az eső kopogását az utca kövén. Kényelmesen elhelyezkedett a foteljében, és előszedte a dobozát, amiben a hangoskönyveit tartotta. Ezek voltak Robert legdrágább – materiális – kincsei. Kotorászott kicsit a dobozba, megkocogtatta minden CD dobozát. Valahogy mindegyik másképp zengett. Így tudta megkülönböztetni őket.
Végül kiválasztotta azt, ami a legközelebb állt a szívéhez: az Anna Kareninát. Berakta a lejátszóba, aztán hátradőlt és hallgatott. Az emberekről gondolkozott. Hogy Tolsztoj mennyi mindent tudott róluk. És hogy mi lehet az, amiért ő megszületett, amivel ő bővítheti az emberiségről alkotott ismereteket – hiszen kétsége sem volt afelől, hogy az élet célja a megismerés, ami által lehetséges maga az emberség: a mindenkori pillanatnyi tudásunk szerinti legjobb cselekedetek gyöngysora.
Talán az egyetlen dolog, ami igazán elkeserítette, az volt, hogy tudta: az emberek kilencvenkilenc százaléka nem az élet valódi célját kutatja, csak tévutakon barangol.

Az eső könyörtelenül zuhogott, vihar tépte a fákat: a délután csalóka ígérete egyetlen villámcsapással szertefoszlott.
Danielle a fürdőkádban feküdt, csukott szemmel, a rádión Bach d-moll hegedűversenyét hallgatva. A villámok néha beleszóltak a vad futamokba. A kettő együtt hihetetlen hatást fejtett ki: szinte vibrált a levegő.
Danielle lassan ugyan, de biztosan érezte, ahogy az idegeiből felszabadulnak az energiák, már nem érezte a feszültséget minden porcikájában. Végre le tudta vezetni.
Ekkor George kopogott be, majd, válaszra nem is várva, belépett, maga után behúzva az ajtót. A kád peremére telepedett. Danielle rá emelte tekintetét.
– Holnap az Iroda vacsorát rendez a Ritzben. Van mit felvenned, ugye?
– George… igen, van ruhám – tört ki Danielle. – De soha nem kérdezted tőlem, hogy akarok-e elmenni arra a hülye vacsorára! Csak elrángatsz, és elvárod, hogy jó képet vágjak a dologhoz, és…
– Soha nem köteleztelek arra, hogy velem gyere – suttogta George, de Danielle így is félbehagyta a mondandóját. A férfi arcán látta, hogy megbántódott. Tudta, hogy George nem egy basáskodó alak. De elszabadult benne valami. Tehát, amikor a fiú így folytatta: – Azt hittem, élvezed az estélyeket. –, ő kiugrott a kádból, magára csavart egy törülközőt, és az ajtóban megállva még visszafordult, könnyes arccal:
– Akkor vak vagy.

Az idő másnap még zordabbra fordult, de ez egyben felszabadulást is jelentett: már hó esett az eső helyett. A város fehérbe burkolózott, a levegő megtelt szállingózó, jeges kristályokkal.
Mindegyik másmilyen egy picit. Az egyik hatszög alakban helyezkedik el, a másik nyolcszögben. Az egyik nagyobb, a másik kisebb. Több milliárd különböző csillagocska.
Épp, mint az emberek.
Danielle az ég felé tartotta az arcát, és hagyta, hogy a hűvös pelyhek megtelepedjenek a haján, szempilláján, sálján, kabátján. A metró felé közeledve megpillantott egy vak embert az utcán.
Ugyan a bácsi kutyával volt meg fehér bottal, az út csúszott. Danielle tehát odasietett hozzá, és megszólította az urat.
Robert Gray egyszer csak érezte, hogy valaki belé karol, és ugyanabban a pillanatban egy tiszta, szenvedő, ugyanakkor vidám leányhangot hallott meg.
– Segíthetek, uram?
– Ez igazán rendes tőled, kedveském, de kettőnk közül te vagy az, aki segítségre szorul – mosolygott rá a lányra. Bár nem láthatta őt, a hang alapján nagyszerűen be tudta tájolni az arcot. Danielle karja kicsúszott az övéből.
– Ezt hogy érti?
– Én támaszkodom a botomra, a kutyámra, no meg a két jó lábamra. De te… te kire támaszkodsz?
Danielle percekig állt némán az öregúrral szemben. Robert csak mosolygott, és nem ment tovább. Várt.
– Ho… Honnan tudja? – nyögte ki végül a lány. Robert mosolya még szélesebb lett. Belekarolt Danielle-be, és finoman a metró lejárata felé kezdte húzni őt, ráhagyva az irányítást, de átvéve a támaszt.
– Édesem… ezt még a vak is láthatja.