Baba

Talán az lehet a baj, hogy túl sok a babám.

Ebben a korban már a lányok is a max. egy példányban határozzák meg a limitet, hát még a fiúk! Ki sem szabadna óvoda után ejteni a szánkon a baba szót!

Csak áll az ajtóban, és a szobám nézi, földbe gyökerezett lábakkal. Érzem, számára most úgy kilassult az idő, hogy akár ki is sétálhatnék a fészerbe a metszőollóért, hogy elvagdossam azokat a gyökereket, ki is pirosíthatnám az arcát, és beültethetném a többi baba közé; már csak akkor venné észre, mi van, mikor gőzölgő teával jelennék meg ismét a szoba ajtajában. Az anyám is behozhatná (apám soha nem volt), de minek, ha én is tudok teát főzni! És szeretek is. Nem olyan filterest, hanem igazi teát. Füvekből, szűrővel.
De nem megyek az ollóért, sem a teáért, csak lágyan megérintem a könyökét, és beljebb tessékelem.

– Hű – mondja.

Ha előbb szólt volna, hogy jön, sütök neki valamit; így semmivel nem tudom megkínálni, csak a szombati mézessel. Anyám új pasijának sütöttem, de nem nyerte el túlzottan a tetszését. Olyasmit sziszegett, hogy: kis ringyó; aztán vette a kabátját, és távozott. Anyám utána. Talán az is megtenné, de egyelőre nem merem magára hagyni a babák között. Látom, mennyire feszélyezi őket a jelenléte. Új még itt. Tanulni kéredzkedett át. És minden, ami új, potenciális veszélyt jelenthet a nyugalmamra, ezért kissé fenntartásokkal kezelem.

– Ez a szobád? – kérdi csodálkozva.

Bólintok. Egy igen, most túlságosan megterhelő lenne.
Most számomra lassult ki annyira az idő, hogy ha akarna, felpattanhatna, és kironthatna a szobából, vissza se nézve többet. Csak az ajtó csapódására térnék magamhoz, vagy a teáscsészék koccanására a szürke tálcán, melyek anyám ráncos kezein egyensúlyoznának egy darabig, majd látván, a lány elment, egyszerre vetnék magukat a mélybe, sötét foltot hagyva a vastag szálú szőnyegben.
De nem él a lehetőséggel. Megvárja (vagy észre sem veszi), míg zsibbadtságon tovaszáll, és egy spirált húz elő a táskájából. Kettéválasztja a fotelben ringatózó babatengert, és leül közéjük. Kicsit féltem attól, ami ezek után jöhet, de nem szólok. Magának keresi a bajt!

– Kezdhetjük? – kérdezi.

A sípolós baba gumihasa fájdalmasan mordul. Érzem, hogy árad szét bennem az a bizonyos érzés.

– Addig értem, hogy…
– Inkább üljünk a szőnyegre – javaslom hirtelen.

Nem mozdul. Legszívesebben lerántanám, és kigurítanám a szobámból! Könyöke mögül a baba, amelyiknek a lány alá szorult a lába engem vádol: azzal, milyen szerencsétlen, pipogya alak vagyok! Este nem lesz kifestős. Nem kenhetek rúzst az ajkára. A pirosítózás is elmarad.
„Az” az érzés, érzem, lassan felkúszik a bokámon, végig a lábszáramon, lustán köröz az ágyékom körül, egyre nagyobb karikákkal, míg egy hulláma el nem éri a köldököm.
Baj lesz! Nagyon nagy baj!

– A szőnyegre? – kérdi.
– Síp – nyöszörgi a baba.

Az érzés már a torkom szorítja. Kitörni vágyik. A szememre könnyfüggöny ereszkedik. A kezeim ökölben.
Nem törhet ki! Nem hagyhatom!

– Mi lenne… – akadozom. – Ha… valamikor máskor…

Nem érti, de megértőnek mutatkozik. Az összes baba mosolyog.

– Csináljunk valami mást, vagy menjek inkább?
– Inkább menj – mondom. A hangom szinte könyörög. Az érzés feszít, eszeveszett erővel döngeti az érfalaim. Nem a baba miatt! Valami más vert tanyát bennem! A betegség.

Feláll. Hátrasimítja a haját. Olyan lassan, hogy ezalatt kihúzhatnám a fiókom, kivehetném belőle (úgy, hogy észre se venné) a hajkefém, és rendesen meg is igazíthatnám a haját, míg ő egyetlen tinccsel bíbelődik; de nem mozdulok.
Olyan ez, mint hányingernél, vagy hasmenésnél. Elég egy apró mozdulat: egy kézrezdülés, netán egy pillantás, és robban.
Elköszön, és elindul kifelé. Még négy lépés. Három.

– Szia – mondom.

Elég a hangszálak apró rezdülése, az érzés kitör. Előbb a torkomon, aztán a szemüregeimből. A könnyek szétkenik arcomon, ami már-már nem is az enyém, csak egy idegen maszk, annak az érzésnek a maszkja. Elsötétül a világ, egy pillanatra minden kitisztul, aztán érzem, ahogy a térdeimnél és a bokámnál ereszt a tartás (mintha a marionett-bábos elengedte volna a szálakat), és összecsuklom a szőnyegen.
Nincs több könnycsepp. Levegő után kapkodok. Olyan erővel feszít belülről a zokogás, hogy a tüdőm nem képes venni az újabb akadályokat.
Egy pillanatra hátranéz. Embriópózban heverek a szőnyegen. Tétova mozdulatot tesz felém, mintha segíteni akarna, de végül nem teszi. Kabátujjába rejti kezeit, és távozik.
Anyám jelenik meg az ajtóban, a szürke tálcával. Rajt a két, ugrani készülő csésze, a szombati mézes, a megrágott darabbal együtt, ami még őrzi a hétvégi pasas foga nyomát…

Térdre esik előttem. A csészék – még becsapódás előtt – ugranak. Sötét foltot hagynak a szőnyeg sarkán.

– És aztán?
– Aztán?
– Aztán. Kellett még történnie valaminek. A metszőollóval, véleményem szerint. Jelentőségét látnám…

Nem nagyon akarom elmondani. De segít talán. Mégiscsak elmeorvos, nem igaz?