Muszáj volt megünnepelni nagyfiam sikeres érettségi vizsgáját. Az érdekelt úgy döntött, hogy az ünneplés egy családi vacsora keretében történjen, a jól ismert helyen, a Horváth-kertben. A vendéglő parkolója üres volt, a kerthelység szintúgy. Örültünk a „magánynak”.
Mindenki döntött már a vacsorájáról, egyedül az ünnepelt nem. A kedves, közvetlen felszolgáló tanácsát kértem.
– Mit ajánl egy frissen érettségizett, alig tizennyolc évesnek? – kérdeztem.
– Ha engem ünnepelnének, én a következőket kérném, … – mondta, és sorolta azokat az ételeket, amiket pár perce én is javasoltam.
A döntés megszületett, újra magunkra maradtunk. A gyerekek felszabadult viháncolásba kezdtek. A kisebbik egy tökéletes paródia-sort adott elő ismerőseinkről. Vinnyogva nevettünk, ő pedig komoly ábrázattal tudakolta furcsa viselkedésünk okát. Amikor kihozta a pincér a fiuknak az előételt, alig vártam, hogy elmenjen. Olyan étvágygerjesztő volt a salátába csomagolt rák és kagyló, hogy nem tudtam ellenállni neki. Elcsentem egy-egy darabot. Hol a kisebbik, hol a nagyobbik fiú tányérját cserkésztem be. Stratégiám nem mindig volt eredményes, de a jókedvünknek határozottan jót tett. Dőltünk a nevetéstől akkor is, amikor bejött egy család. A fiú tanítványom, anyu szolárium-barnított szőkeség, apu ékszerkollekciója megért fél autót. Szó nélkül telepedtek le a szomszéd asztalhoz. Merevségük láttán megpróbáltunk mi is viselkedni. Nem sikerült. Elég volt összenéznünk, és visítva tört ki belőlünk a visszafogott nevetés. A szomszédban csönd. Szinte megfagyott körülöttük a levegő. Némán választottak az étlapról, a pincér mereven hajolt meg, és távozott. Nyoma sem volt rajt az előbbi közvetlenségnek. Vacsorájukat némán tálalta, egy szó nélkül rendezte a tányérokat. Anyu a semmibe meredt. Arcán nem látszott sem gondolat, sem érzelem. Apu telefonált. Komolyan bólogatott időnként. Lehet, hogy a beszélgetőtárs látta is, nemcsak hallotta? A fiú volt az igazi meglepetés. Óráimon mindig beszédes volt, mindenről véleményt mondott, gondolatait azonnal megosztotta szomszédjaival. Nehezebb volt őt lefoglalni, csendes munkára bírni, mint a fél osztályt. Szülei mellett megnémult. Egyenes derékkal, némán evett. Egyszer próbált meg szólni az anyjához, de az, hidegen leintette. Unott képpel tologatta a tányérján diétás salátáját. Apu karján diszkréten csörrentek össze az arany láncok.
Befejeztük az evést. Nagyfiam nyújtózkodását látva jött a felszolgáló. Még elcsípte a gyerek megjegyzését.
– Végre, ma jóllaktam!
– Látszik is rajtad, haver, hogy sanyarú gyermekkorod volt. – veregette meg a vállát, és tette is le az asztalra a számlát.
Elköszöntünk. A parkolóban csak két autó állt. Poros kis autóm mellett nagyképűen feszített egy csillogó, vadonatúj terepjáró. Az autóban összeborultunk egy utolsó vihogásra.
6 hozzászólás
Nagyon sajnálom, de nagy fogyatékosságom, hogy nem tudok prózát olvasni, ha az nem köt le. Ezt kb 8 sorig tudtam olvasni.
Értem, mit akartál elmondani. Én is a poros autóban érezném jól magam.
Szia!
Kitűnő mese lehetne, ha az volna, így “csak” kitűnő írás. A jó kedvet viszont érzékeltedhetted volna még néhány tréfás párbeszéddel , vagy beszólással. Ilyen eseményeknél biztos történik nálatok is ilyen? Amúgy jó volt olvasni, engem igenis lekötött.
Üdv.
Igen, igen , igen. Ez tényleg családi vacsora. A másik “család” meg szégyellheti magát.
Az ilyenek miatt nem merek bülni a gyerekeimmel sehova, mert nem bírják elviselni a fesztelen viselkedést! Köszönöm az élményt, örömmel olvastam. Gratula (a gyerekekhez is)
bülni= beülni =-)))) bocsi
Tudom, azt várrják a szerkesztők, hogy hosszasan ecseteljül, mi is a véleményünk.
Nekem tetszett!
Gábor